Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/2. (Győr, 2011)
Tanulmányok - Paár Ádám: "Jó szocialista és jó polgár". Egy Horthy-korszakbeli munkáspolitikus pályája
ARRABONA 2011.49/2. TANULMÁNYOK A nyár folyamán néhány, főleg idősebb politikust (pl. Gratz, Malasits) szabadon bocsátottak, részben a magyar kormány közbenjárására. Malasits 1944 augusztusában szabadult, és hiteles tájékoztatást adhatott elvbarátainak az elhurcolt képviselők sorsáról. (Horváth-Hubai 1999, 350.) Részt vett a belügyminiszternek címzett memorandum megfogalmazásában, amelyben Malasits, Kabók Lajos és Szeder Ferenc felpanaszolták a törvénytisztelő polgárok, közöttük országgyűlési képviselők „eltűnését”, koncentrációs táborokba zárását, az internáltakkal szembeni durva bánásmódot, és kérték a panaszok orvoslását, az ártatlanul fogva tartott egyének szabadon bocsátását, a gyülekezési tilalom feloldását, illetve enyhítését, valamint a szakszervezetek elkobzott ingatlanainak visszaszolgáltatását. (Sipos 1997, 222-224.) Ez a békés hangú, de követeléseiben határozott memorandum is bizonyítja, hogy az idős képviselő, a szociáldemokrácia elitjéhez hasonlóan, rendületlenül bízott abban, hogy a magyar kormányzat, minden addigi cselekedete ellenére, a törvényesség és az állami szuverenitás védelmének az alapján áll. Valóban úgy tűnt, hogy az augusztus 29-én Horthy Miklós kormányzó által miniszterelnökké kinevezett Lakatos Géza vezérezredes kormánya elegendő bátorsággal rendelkezik ahhoz, hogy szembeszálljon a német birodalmi követelésekkel. Az október 15-én lezajlott nyilas, amelyet a németek támogattak, puccs azonban keresztülhúzta a demokrata érzelmű ellenzék utolsó reményeit is. A nyilas uralom idején Malasits ismét bujkálni kényszerült. Egy új korszak — és egy régi politikus A háború befejeződése drámai helyzetben érte a magyar szociáldemokráciát. Az üldöztetés, a munkaszolgálat, a deportálások és a kivégzések következtében a háború előtti pártvezetőség számos tagja életét vesztette. Ez volt a magyarországi szociáldemokrácia második „lefejezése”, az 1919-20-as fehérterror és emigránshullám után. Kabók Lajost, Mónus Illést és Karácson Sándort a nyilasok végezték ki, Farkas István, Gál Benő és Lázár Emil koncentrációs táborban haltak meg. Ezt a második vérveszteséget a szociáldemokrácia már nem tudta kiheverni. Azok, akik túlélték a megpróbáltatásokat, a párt újjászerveződése idején nagyrészt még külföldön, koncentrációs táborban voltak. Az idős, tapasztalt politikusnemzedék jelentős része tehát eltűnt a közélet színpadáról, tagjai vagy meghaltak, vagy már nem voltak képesek arra, hogy érdemleges befolyást gyakorolhassanak a fejleményekre, ezért a szociáldemokrata párt újjászervezése főként a fiatal nemzedék részben tapasztalatlan, részben az előző generációnál radikálisabb felfogású tagjaira hárult. Bán Antal, a fiatal nemzedék ígéretes képviselője főtitkár-helyettesként irányította a párt újjászervezését, érzékenyen egyensúlyozva a párton belül baloldali irányzatot képviselő Szakasits Árpád főtitkár és az élesen antikommunista Peyer Károly között. (Horváth-Hubai 1999, 49.) A párt vezetésének tudomásul kellett vennie, hogy immár nem egyedüli legális reprezentánsa a munkásmozgalomnak. A Magyar Kommunista Párt (MKP) részéről egyre nagyobb nyomás nehezedett a szociáldemokratákra, hogy adják fel önál118
