Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/2. (Győr, 2010)
Tanulmányok - Mennyeiné Várszegi Judit: Dr. Kovács Pál (1808. július 1 - 1886. augusztus 13.) Válogatott bibliográfia
ARRABONA 2010. 48 / 2. MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS konferencia és az ún. Pákái Nyilatkozat, amely reményeink szerint egy új, széles civil mozgalmat, irányt jelez előre. Kár, hogy e munka egyik motorja, kezdeményezője már nem érheti meg erőfeszítéseinek eredményét. András nem készült a halálra. Utolsó heteiben, még a kórházban is dolgozott. Behordana magának betegágyához az aktákat, telefonált, írt, olvasott, e-mailezett. Talán még az utolsó hetek keserves állapotában, kínok között is arra gondolt, hogy majd ebből a szorult helyzetből is kimászik valahogyan. Mint már oly sok slamasztikából, oly sokszor korábban. Mi pedig, barátok, munkatársak, közelebbi-távolabbi ismerősök álmunkban sem gondoltunk arra, hogy ezt a mindannyiunknál erősebb embert valaha is bármi baj érheti. Most már tudjuk, hogy mindannyian tévedtünk. Andráshoz egy olyan kegyetlen és könyörtelen ügyfél jelentkezett be, aki még rajta is kifogott, még nála is erősebb volt. Most, mikor elkísérjük Andrást a Minden Élők Útján, valahol magunkban tudjuk, hisszük, érezzük, hogy nem a mai — hisz nem is lehet a mai!!! — az utolsó találkozás! Akit temetünk, az csupán a megtöretett test, akitől gyengeségében búcsúzunk. De éppen mi, András jó ismerői érezhetjük csak, hogy MENNYIVEL TÖBB VOLT Ő ENNÉL! Ez a többlet — mi keresztyének úgy hisszük: ez a többlet „a lélek” — nem pusztul velünk, mikor a test befejezi pályafutását ebben az Árnyékvilágban. Új, tökéletes testben látjuk majd viszont Andrást is az Utolsó Napon. András már megint megelőzött minket valamiben, mint oly sokszor az elmúlt évtizedekben. Kínzó földi szenvedésétől megszabadulva, biztos vagyok benne, hogy „odaát” máris tevékenykedni kezdett. Már faggatja a Ménfőcsanak-Szélesföldeki bronzkori elődöket, hogy is álltak ott azok a házak. Vagy az Óvár-környéki rómaiakkal beszélget arról, hogy merre is futott pontosan az a Duna-parti limes. De lehet, hogy az ikrényi középkori ősöket kérdezgeti, minek kellett az a ménkű nagy árok a templomuk köré?! Előfordulhat, hogy Bóna István Tanár Úrral, Pusztai Rezsővel vagy Mithay Sándorral ücsörögnek valahol, lassan kortyolva a hűvös vörös bort és valamelyik bronzkori kultúráról beszélgetnek. Vagy András épp Vékony Gáborból próbálja kivasalni egy általa oly fontosnak tartott szöveg fordítását. Nem tehetek róla, én csak így tudom elképzelni, elviselni azt, ami Vele történt... Hitünk szerint minden földi kínt, szenvedést és halált, vagyis minden Pénteket harmadnapon a Vasárnap követ. A dicsőséges feltámadás, amikor felszáríttatnak könnyeink. Eddig, és szigorúan csak eddig búcsúzunk Tőled, András! Sit tibi terra levis! Legyen neked könnyű a föld! Elhangzott Győr-Ménfőcsanakon, a csanakfalusi temetőben, 2010. június 18-án. 350
