Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Horváth József: Házasság, család, gyermek Győrött a XVII. században a végrendeletek tükrében
HORVÁTH JÓZSEF HÁZASSÁG, CSALÁD, GYERMEK GYŐRÖTT A XVII. SZÁZADBAN... meghallgatott személy vallomását őrizte meg az utókornak, akiknek egyenként 10 kérdésre kellett válaszolniuk. Az első két kérdés Potiondi Zsuzsanna testálásának körülményeire irányult: tudják-e a megkérdezettek, hogy senki azon beteg Aszont erővel, fenyegetéssel, untatassal, nem kinszeretette a’ Testamentom tetelre, sőt még Alapi Gergely ötben sem volt akkor a szobában, csak magok a Testamentariusok?" illetve hogy a testamentomosok előtt a maga szabad akaratából tette-e a testamentomot? A további kérdésekből, valamint a rájuk adott válaszokból számos érdekes részletet megtudunk a család hétköznapjairól és ünnepeiről; ezen adatok részletesebb ismertetésére azonban itt és most nem vállalkozhatom. A gyermekek helyzete, megítélése a családban A családok nagyságát és összetételét vizsgálva már bővebben esett szó a gyermekek számáról, a több házasságból származó gyermekek együtt éléséről, valamint arról is, milyen gyakorisággal szerepelnek a mostohagyermekek a testamentumokban. Említettem azt is: több tucatnyi azon végrendelkezők száma, akik teljes általánosságban hagynak mindent gyermekeikre, anélkül, hogy azoknak akárcsak pontos számára utalnának. A győri Újvárosban házzal rendelkező özvegy Kemendj Istvánné 1620-ban — hirtelen megbetegedvén — a csallóközi Nagymegyeren volt kénytelen testálni: itt hagyott mindent az ő árváira (Horváth 1995, 82-83.) — az ő esetében még gondolhatnánk arra, hogy a nagy sietség miatt maradt ki a rendelésből az árvák nevének említése; de az ugyanezen évben testáló Bayusz György deák (Horváth 1995, 84.) és 40 „társa” esetében ez sem jelent mentséget. De mit tudunk meg a gyermekekről többi forrásunkból? Nem ritkán csak a gyermekek nemét: a „fiam” vagy a „leányom” megjelölést sokan elegendőnek tartották, többet nem is mondtak róluk. Más esetekben azt figyelhetjük meg, hogy egyik-másik gyermeket néven nevezik, míg a többire csak utalnak. Az 1613-ban testáló Lakatyartho Mihálytól például megtudjuk, hogy fia Mihok, a lánya nevét viszont már nem említi. Az ugyanezen évben végrendelkező Paysyartho Pál Gasi nevű fiának külön is hagy valamit, két lányát viszont csak mint általános örököst, név nélkül jelöli meg. De hogy ne csak férfiaktól idézzek, említhetem Chiszar János özvegyének rendelését is, aki „az két leány gyermeknek egyenlőképpen” fél tucatnyi vagyontárgyat hagy, nevén azonban gyermekei közül csak Miklós fiát nevezi — miközben megtudjuk azt is, hogy öregbik szolgáját Mártonnak, a kisebbiket Petinek hívják! (Horváth 1995,51., 50., 41.) Talán az sem véletlen, hogy az említett esetek mindegyikében a fiúgyermeket nevezték nevén, míg a lánynak csak létére utaltak. Vannak persze szép számmal olyan források is, melyek legalább a gyermekek nevét megadják. Ha kettőnél több gyermeke, illetve több azonos nemű gyermeke is volt a testálónak, úgy ennek gyakorlati okai is lehettek, hiszen ez tehette egyértelművé az örökösök kijelölését, ez könnyíthette meg az osztozkodást. Az ilyen esetekben néha utalnak a gyermekek életkor szerinti sorrendjére is; a legpontosabb e tekintetben az 1603-ban testáló Zyartho István: „az öregbik leányomnak neve Orsyk, utána való fiamnak neve János, az harmadiknak Erzsébet neve, az negyedik Palkó, az ötödik kisebbik fiam Mihály” — olvashatjuk végrendeletében. (Horváth 1995, 29.) Mások sorrendet nem adnak, viszont igyekeznek azt jelzőkkel érzékeltetni: Szeöch Benedek győri bíró például 1610-ben „az Marczis fiamnak”, „az 67
