Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Horváth József: Házasság, család, gyermek Győrött a XVII. században a végrendeletek tükrében
ARRABONA 2009. 47/ 1. TANULMÁNYOK esetben találkoztam a végrendelkező, illetve házastársa felmenőinek említésével; ez átlagosan kb. az önálló családot alapított testálok egytized részét jelenti. Valójában ennél valamivel kevesebb személyt érint, mivel néhány végrendelkező több felmenőjét is említi együtt: Sánta Szabó János például 1614-ben apjának egy tehenet, valamint egy-egy morvái dolmányt, illetve nadrágot hagy, anyjára egy szoknyára való posztót testál, az anyósának pedig tartozását rendeli megfizetni; az apa és az anya öccsének, Sánta Szabó Péternek három évvel később kelt testamentumában is említtetikmég. (Horváth 1995,54-55., illetve 66-67.) Arra azonban egyikük sem utal, hogy egy háztartásban élne szüleivel. Van néhány példa ez utóbbira is: az 1620-ban újvárosi polgárként testáló Szalai Benedek az édesanyját jelöli tutornak Jakab nevű fia mellé, kikötve azt is: „az gazdam aßonj eggiutt lakiek azAniammal miglen Isten nekjßerenchetparanchol”. Horuat Mátyás pedig 1655-ben kiköti végrendeletében: „Az Anyámat pedigh holtigh tartcsa az én feleségem.”23 Összességében tehát azt mondhatom: néhány esetben előfordulhatott, hogy a testáló valamelyik szülője vele egy háztartásban élt, vagy az özvegyen maradó féllel élt együtt, de valószínűleg nem ez volt a jellemző. Az oldalág. A végrendeletekben a közvetlen családtagok után a legnagyobb számban a testvérek említtetnek: összesen 251 testamentumban számoltam össze rájuk vonatkozó adatot — nem ritkán többet is: a fentebb említett Sánta Szabó János például Péter nevű öccse mellett kicsi öccsére, két húgára, valamint nővérére is gondol egy-egy ruhára való anyag adományozásával. (Horváth 1995, 54-55.) A testálok velük való kapcsolatáról a rokonság bemutatása kapcsán szeretnék majd szólni; itt és most csupán azt a kérdést vizsgálom: éltek-e testvérek a végrendelkezővel egy háztartásban? Valószínűnek kell tartanunk, hogy bizonyos esetekben az árván maradt kiskorú testvérét a már családot alapított nagyobb testvér nevelte, amíg az el nem érte a nagykorúságot: az 1637-ben Castellan Mihály özvegyeként testáló Buyak Margitról például biztosan tudjuk, hogy egyik kis öccsét ő nevelte — két árva leány mellett. (Horváth 1996, 53-54.) Az ilyen eseteknél azonban lényegesen gyakrabban fordult elő az, hogy az árván maradt kiskorút a tágabb rokonság valamelyik tagjánál helyezték el, amint arra még láthatunk majd példákat. A következő generáció: az unokák. Fentebb már utaltam arra: 71 végrendeletben számoltam össze unokára vonatkozó adatot. Az esetek nagyobb részében olyan félárvákról volt szó, akik a testáló már elhalt gyermekétől — többnyire lányától — származnak; másik szülőjük azonban még él, így nem volt szükségük a testáló közvetlen gondoskodására. Amennyire forrásainkból kideríthető, valószínűleg nem a testáló háztartásában éltek, ő csupán segítette őket, többnyire kisebb hagyományokkal, melyek az érzelmi kötődést is kifejezésre juttathatták. A „tartott gyermek”. Lényegesen több olyan esettel találkozhattam, ahol a családdal együtt élő, nem közvetlen rokon személyre találtam adatokat. Többnyire árván maradt gyermekekről van szó: egy részük valószínűleg egy másik végrendelet tutor-kijelölése kapcsán került a testálóhoz. Sándor Kata asszony pl., akinek első férje Baiusz Mihály, második férje Buday Miklós volt, ekképpen rendelkezett árvái sorsáról: „Gyurko fiamat és Suska leányomat Baiusz György vajdának, Christina 52
