Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Múzeológia - Közművelődés - Trugly Sándor: Jöttek-mentek. (Langobardok és avarok a Kisalföldön, régészeti kiállítás, Győr, 2008)
ARRABONA 2007. 45/ 1. MUZEOLÓG1A - KÖZMŰVELŐDÉS Ménfőcsanak-Eperföldek késő avar temetőjét jórészt kirabolták, az előkerült leletek egy aránylag szegény, falusias jellegű népességtől származnak. Ritka a férfisírok veretes öve, csupán négy sírban találkozunk velük, míg a fegyvereket néhány nyílhegy képviseli. A legelterjedtebb viseleti tárgy a vaskés, amelyek gyermekek sírjaiban is előfordulnak, a szerző szerint itt inkább bajelhárító szerepük feltételezhető, akárcsak a 2613. sír vassarlójának az esetében. A 2156. és a 2614. számú sírokból bronzcsörgők kerültek elő, melyek általánosnak mondhatók az avar hagyatékban. A női sírok leggyakoribb ékszerei a fülbevalók és a különböző gyöngyből fűzött nyakláncok, a munkaeszközök közül az orsógombok és a csont tűtartók. A mondanivalót mindkét temető esetében jól egészíti ki a tárlókban látható kiemelt, ,jó szemmel” válogatott leletanyag, amely egyébként az egész kiállításra érvényes. Amint azt már eddig is tudtuk, az 1965 és 1987 között feltárt 446 síros tápi későavar temető több évtized óta — Tomka Péter jóvoltából — fontos szerepet tölt be, nemcsak a Kisalföld avar kori kutatásában. Hiszen amint azt a szerző is írja: „...ez a temető képezi az etalont mindmáig az ásató számára az avar kori temetkezési szokások kutatásában. Számos tanulmányban jellemeztük röviden a feltárások tanulságait, annak ellenére, hogy teljes körű publikációra még nem kerülhetett sor.” E falusias jellegű temető két sírja, a 317. sírban nyugvó, bizánci kapcsolatokkal rendelkező fiatal lány (őt nevezte el Tomka Irénkének), valamint a 261. sír öreg harcosa (Bagatur) komoly „hírnévre” tett szert a szakmában, hiszen még László Gyula professzor is az utóbbiról írottakat nevezte „régészeti értekező prózánk gyöngyszemének.” Tegyük hozzá, hogy teljes joggal: „ Végül elkövetkezett az az idő, amikor nem mesélt már tovább öreg Bagatur. Háza népe felöltöztette utolsó útjára, elővették a ládából harcos öltözetét, fegyvereit, övére akasztották kését, tarsolyát, tegezébe tették a neki kijáró nyílvesszőt... Tort ültek, megvendégelték a halottat is. Nem sok mindent kapott. Húst semmit, legfeljebb kását a faedénykékbe — sírjában ugyanis nem volt sem állatcsont, sem cserépedény. Fogatlan szájával amúgy is küszködnie kellett volna a komolyabb rágnivalóval... Koporsóba fektették, úgy vitték ki a temetőbe, előtte vezetve kedvenc lovát...” (Tomka 1985, 311-312.) Akiállításon természetesen az egyik tárlóban megtekinthetjük e két sír leletanyagát is. S végezetül mindannyian izgalommal várjuk a temető mielőbbi (már folyamatban levő) teljes és részletes publikációját. Nyilván e feldolgozómunka részét alkotja a tápi állatcsont-anyag vizsgálata, melyet Daróczi-Szabó László archeozoológus végzett el. Amint írja, 218 sírból mintegy 1749 teljes vagy töredékes állatcsont került elő: „...ebből a mennyiségből 1512 csont volt olyan állapotban, hogy pontosan, faj szerint meg lehetett határozni őket, a maradék 237 esetben csak az állat hozzávetőleges méretét (kis- és nagy testű állat), osztályát (madár) vagy rendjét (rágcsáló) lehetett megállapítani.” A csontok túlnyomó többségét a szárnyasok alkották: házityúk és a házilúd, ezen belül nagy részük az előbbitől származott. Az állatok döntő többsége domesztikált volt, a vadon élő állatokat mindössze egy csuka képviselte. Aránylag kevés szarvasmarha-, sertés-, valamint juh/kecske csont került elő. E feldolgozás alapján ismételten nyilvánvalóvá vált az avar kori közösségek (a falvak népének) letelepült életmódja. S miután e kiállítás — amint azt a bevezetőben már hangsúlyoztuk — nemzetközi összefogással jött létre, s a Kárpát-medence avar kori településrendjét sem tagolták annak idején a XX. század elején létrehozott új országhatárok, így termé-252
