Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kiss Melinda: Az emlékezés színei Giczy János festészetében
ARRABONA 2009.47/1. TANULMÁNYOK Az említett két oltárképen (1984) tehát a beépített tárgyak olyan médiumok, melyek saját történetük mellett múltbeli személyeket képviselnek (ereklyék). Lehet ez a dédnagypapa kézjegyével ellátott asztallap vagy egy vászonterítő, mellyel régen az asszonyok a kenyeret takarták. A régi asszonyok emlékére c. táblaképen a festett fehér vászonterítő a saját maga történetére is utal, majd az Örökség középképén már átlényegült formában jelenik meg. Anyagát a megcsillanó fehér és a környezetének rávetülő jól ismert reflexszínei: a tört kék, zöld és ezek szürkés árnyalatai alkotják. A reflexszínekből emberi arcok, mint lenyomatok bontakoznak ki. A képen szereplő alakok egyetlen feladata, hogy a szőttest a néző felé tartsák. Később azonban a vászonterítő anyagtalan lepellé alakul, része lesz a képsíknak és a képi témának is lebegő, egyszerű fehér — itt-ott csíkos — lepedő mivoltában. Ez a gyakran ismételt, különös motívum a festmények kompozíciójában hangsúlyos szerephez jut, kiemeli az elrendezés réteges, síkszerű jellegét. A tartalomban újabb dimenziót alkot: egy viszonyt a között, ami a szőttesen kívül, és ami magán a szőttesen látható. A tudat a múlt e lenyomataiból épül és építkezik, az egykori realitás, rétegszerűen egymásra rakódó szürreális világként létezik tovább. A múlt tárgyaiból, eseményeiből csak az azok által hátrahagyott impresszív lenyomat maradt. Ezért a vászon egy olyan értelmezési lehetőséget rejt magában, mely alapján a festmények nemcsak visszaemlékezések, hanem a tudatban mindig jelenlévő emlékek lenyomatairól készült képek. Giczy János szavaival élve: „Szürrealista világ ez: tárgyak, emberek, élők és rég meghaltak. Mindez egymás mellett, egymás alatt térben és időben.” (Giczy 1997, 86.) A fehér szőttes tehát konnotatív értelemben a tudat szövedéke, az élők és holtak (múlt) közötti kapcsolatot szimbolizálja. Ábrázolása anyagtalan, fények és reflexszínek játékából épül fel. A visszajáró című számyasoltáron (5. kép) megfigyelhető a fehér „szövedék” különféle alkalmazása. A képek alakjai és tárgyai e szövedékek körül és bennük jelennek meg. A festmény középképén a művész édesanyja látható. Lepelbe burkolózó teste súlytalan, természetellenes pózban helyezkedik el, anyagtalan létét erősíti a képkivágás, a kompozíció. Groteszk formája lebeg is meg nem is, valahol a létezés és nem létezés között imbolyog. Talán a létezés javára. A tudat szövedéke védi, és közben fogva is tartja. Ezen az oltárképen Giczy az izzó barnát és a hideg kéket keveri fehérrel, szürkével. A formák elmosódottá, légiessé válnak, a tört színek elveszik a tárgyak testességét, átlényegítik jelekké, jelképekké. A középkori oltárképek melléktábláin általában a szentek életének fontosabb eseményeit és az attribútumokat ábrázolták. Az események itt redukálódnak az arcvonásokra, a „mostban” élő látomásszerű arcra, mely Veronika kendőjét idézi. Az attribútumok a búzakalász, a sarló és a kislábasba ültetett virág. A profán oltárok alakjai így válhatnak szentekké. Testetlen létük szakrális (spirituális) síkhoz kötött. E szürreális világ megjelenítésében fontos szerepet játszik a színek hőfoka. A földre utaló meleg barnák, sárgák vagy a zöld árnyalatai. Az égre utaló kékek távolságot, szürkével törve fakultságot fejeznek ki. Színeinek kromatikus intenzitása alacsony, hisz általában kevert és tört színeket használ. A szürkéskék ködszerű színárnyalatok homályba vesző formákat hoznak létre. A kék, fehér, szürke reflexszínként anyagtalan, látomásszerű hatást kelt képein. 230
