Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Almási Tibor: Évről-évre. Fejezetek Győr képzőművészeti életőből II. 1901-1902
ALMÁSI TIBOR ÉVRŐL - ÉVRE FEJEZETEK GYŐR KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLETÉBŐL II. 1901-1902 mében, melyet a napokban látogatott meg Rajner főherczeg és hosszasan ott tartózkodott. A műteremben feltűnt Széli Kálmán életnagyságú és a megszólalásig hű képe, Vámbéry Ármin, Bezerédj Viktor miniszteri tanácsos és Rudnay Béla főkapitány kitűnő kidolgozású képei.”15 Lippay Bertalan a keletkutató Vámbéry Ármint ábrázoló portréját — olvasható ugyanabban a tudósításban — „kiállítják Párisban, Londonban és Berlinben s azután helyezik el az angol képtárban, a melynek számára rendelték”.16 1902 Hosszas vajúdás után, a XX. század első éveiben felcsillant annak reménye, hogy az állandó nehézségekkel, gondokkal küszködő, súlyos ellentmondásoktól terhelt magyar szellemi szféra végre felül tud emelkedni, ki tud lábalni akut kríziséből. A szükségszerű, elkerülhetetlen megújulás szándékának első fuvallatát az jelezte, hogy jóval határozottabb és vehemensebb formában, mint a korábbi években bármikor, ismét napirendre került a kultúra decentralizálásának kérdése, ami egyszerűbben és közérthetőbben fogalmazva a vidéki nagyvárosok szellemi életének aktívabbá tételét, valódi tartalommal való megtöltését jelentette. Az e cél eléréséhez vezető út, módszerek és feladatok sokaságából, változatos formáiból kiemelt hangsúly esett az emberek, és elsősorban az ifjú generáció valódi kulturális értékek befogadását megalapozó, elősegítő műízlésének fejlesztésére, a műpártolás hatékony formáinak érvényesítésére. A vidéki nagyvárosoknak példát és bíztatást e téren — mint már szó esett róla korábban — Szeged városa szolgáltatott. „Ezt a szép magyar várost — olvasható a Művészet című folyóirat egyik 1902-es írásában — egyáltalán meleg dicséret illeti a művészetek felkarolásáért. Kultúrpalotát emelt, képeket szerzett meg... műtárlatokat rendez, szobrokat emeltet, templomot építtet.. .”17 Szegeden 1902-ben már nem arról folyt a vita, hogy a kultúrpalota, nevéhez híven, a művészeti élet helyi pillérje, bázisa legyen, hanem arról, hogy dr. Lázár György Szeged város országgyűlési képviselőjének javaslatára, közösségi összefogással „megfelelő palotát építsenek a szépművészeti gyűjtemény számára.”18 A tiszteletre méltó, úttörő szegedi kezdeményezés nem maradt visszhang és utóhatás nélkül. Az ország nagyvárosai sorra-rendre betagozódtak azoknak a helységeknek a sorába, amelyek erejükhöz, tehetségükhöz és lehetőségeikhez mérten próbáltak gyakorlati lépéseket tenni abba az irányba, amely kiutat jelenthetett a korábbi feloldhatatlannak tűnő dermedtségből. „Látnivaló — írta a Művészet krónikása —, hogy az út meg van törve és a magyar városok serényen iparkodnak hozzájárulni a hazai művészet felvirágoztatásához s önmaguknak nemes díszítéséhez... Sok kisebb-nagyobb művésztelep és tanya támad mindenfelé, amelyek megnépesednek, mihelyt beköszönt a kikelet. Nagybánya, Szolnok, Fonyód, Dömös s még néhány magyar helység egyre több festőt lát.”19 A művészetek patronálása, felkarolása a városok vezetése részéről nem öncél, úrias gesztus, jótétemény kell legyen, hanem annak felismerése, hogy a szűkebb közösség normális működéséhez elengedheteúenül hozzátartozó kultúráltság, az átlagosnál magasabb szintre emelt kultúrszínvonal ugyanakkor a közösségi lét „eredetiségének” és „önállóságának”20 egyik, ha nem legfontosabb biztosítéka, támasza s záloga. 241
