Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: A peremgyűrűs furulya
HETENY JANOS MÁRIACELLI VONATKOZÁSÚ VALLÁSOS PONYVÁI RÁTOK ... Hetény János MÁRIACELLI VONATKOZÁSÚ VALLÁSOS PONYVAIRATOK EGY PANNONHALMI GYŰJTEMÉNYBŐL A máriacelli kegyhely jubileuma alkalmából 2007-ben emlékeztünk meg a máriacelli kegyhely 850 éves fennállásáról, és örömmel láthattuk, hogy az ünnepség méltóságát a Szentatya, XVI. Benedek pápa személyes jelenlétével is emelte. Ez az elismerés — úgy hiszem — nemcsak a kegyhelynek, hanem a hívek szakadatlan tiszteletének is szólt. Csekély írásommal e több évszázados tisztelethez szeretnék kultusztörténeti adatokat nyújtani. A stájerországi Máriacell határainktól távol fekszik, a nyugat-magyarországi hívek mégis csaknem hazajárnak oda. így is szólítja Őt imádságuk: „Emlékezzél meg, oh legkegyelmesebb Szűzanya, Magyarország Nagyasszonya..!’. (5. sz.1) Nemcsak a modern közlekedés által nyújtott lehetőségeket használják ki, hanem vállalják az igazi zarándokok áldozatát, a hosszú gyaloglás kellemetlenségeit és fáradtságait is. Elismeréssel hallom, hogy ez nem halt ki és most is vállalkoznak olyanok erre, akiknek udvarán pedig ott áll a személyautó... Kegyelettel emlékezem meg ehelyütt a gyalog turistáskodó édesapámról is, aki kiskoromban arra figyelmeztetett, hogy „majd te is jössz velünk” — de hát erre nem került sor, előbb a hitlerizmus, később pedig a kemény határzár miatt. Mire mégis megvalósult, addigra ők már nem a földi viszonyok közt befolyásolták fiukat. De erről még majd a végén. Máriacelli tájékozásomban néhai Tibold Gábor Attila bencés atya (Gyarmat, 1920- Győr, 1994) hagyatéka segített. Rendi gyászjelentése szerint „az évtizedek alatt egyre bővülő gyűjteményeit büszkén mutatta meg minden látogatójának”. Most már nem tudhatjuk, hogy milyen távolabbi szándék vezette, de az általam is ismert tény az, hogy nyolc albuma maradt a pannonhalmi főapátság főkönyvtárában ezernél több, főleg XIX. századi népi ponyvával. Az is tudnivaló, hogy mindez ideig népünk körében sok ilyen kisebb-nagyobb gyűjtemény létezett, s még létezik is. Hiszen mindegyik szentembernek, szentasszonynak, templomi- és búcsúvezetőnek volt/van ilyen — persze csekélyebb — féltve őrzött készlete. Ez kísérte őket a templomba, a magányos és társaikkal végzett imádságukban. Fertőendréden például egy házilag összefűzött, temérdek lapocskából összeszedett könyvecskét kaptam. Karancsberényben egy buzgó asszony eredetileg tejes nylonzacskókban tartotta s húzta elő különböző énekeit, mint például a karácsonyiakat, a nagyböjtre, húsvétra, kisasszony- és nagyboldogasszony ünnepére valókat, temetési stb. énekeit. A bocsárlapujtői búcsúvezető férfi nem bajlódott ilyennel, de egy ruhás szekrény széles, alsó fiókját megtöltő készletéből biztos kézzel húzta elő a következő alkalomra szánt szövegeket. Népünk egyáltalában nem volt „analfabéta”, igényelte az írásokat — de ezek bizony késtek! A vásárokban, búcsúkban azonban mindenütt megjelentek országszerte a ponyvakiadványok. Olcsó kínálatukból igénye szerint válogathatta mindegyikük a neki valót. Ezek nem voltak értéktelenek—ahogy a „ponyva” megnevezés után valaki eseüeg lebecsülné. Forgalmi értékük ugyan nincs, de némelyik szövege hiheteden történeti múlttal rendelkezik. Az alábbiakban Tibold Attila gyűjteményének máriacelli ponyváiból válogatok. 199
