Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kelemen István: Jobbágy-móringlevelek Sopron vármegyéből
KELEMEN ISTVÁN JOBBÁGY-MÓRINGLEVELEK SOPRON VÁRMEGYÉBŐL vaszakadt jobbágynak az özvegye férje nevét viselte, annak minden ősi javában bennmaradhatott (de azokat nem örökölhette), kivéve, ha az elhunyt férj végrendeletében felesége „illendő tartásáról” gondoskodott. Azt a házassági szerződést, amelyben arról rendelkeztek, hogy milyen vagyontárgyak és özvegyi jogok illetik meg a túlélő házastársat, megelőlegezett végrendeletként fogta fel a kor embere. Ezeken belül önálló típust alkottak a móringszerződések, melyeknek célja eredetileg nem a végrendelet megelőlegezése volt, hanem az özvegyen maradó házastárs javára fogalmazott meg vagyoni garanciákat, leginkább a magtalan házasság esetére. (Magyar Néprajz 2000, 725- 726.) A férfi a nőnek özvegysége esetére készpénzt és vagyontárgyakat rendelt, ezeken felül egyes esetekben holtig való lakhatást engedett házában neki mindaddig, míg az özvegy újból férjhez nem ment. Slauder György csornai takács 1800-ban belefoglalta móringlevelébe, hogy az szolgáljon testamentumául is, ha később nem tudna végrendelkezni (9. sz.). Előfordult, hogy harmadik személy tett végrendeletet az ifjú pár számára móringlevelükben, közös jövőjük megalapozása végett: 1808-ban Endréden Lotsmándi Kata fogadott fiát, Stekovits Istvánt nevezte meg általános örökösének (19. sz.). A menyasszony apja 1824-ben Tótkeresztúrott zsellérházának felét halála esetére vejének szánta (27. sz.). Hasonló történt 1814-ben Homokon is (22. sz.). Érdekességként megemlítjük, hogy Kristoff Örzse 1813-ban Csornán kelt móringlevelében később születő közös gyermekeik örökléséről is rendelkezett (21. sz.). Zárógondolatként megemlítjük, hogy a Sopron vármegyei jobbágyvégrendeletekben több alkalommal történt említés és rendelkezés a móringról, annak kiadásáról: az összesen 137 darab, férfi örökhagyótól fennmaradt testamentum közül 24-ben találkozunk vele.5 A testálok között találjuk az 5. sz. móringlevél vőlegényét, a peresztegi Bánovits Istvánt is, aki 1786. január 29-én 50 forintot móringolt menyasszonyának; február 8-án végrendeletet tett, amelyben megváltoztatta ígéretét, hisz feleségének „moringja fejébe kész pénzt, 30 forintokat” hagyott. A forrásközlés során a szöveg központozását — az eredeti megoldásoktól több alkalommal is eltérve — az értelmi szempontok alapján végeztük el. A kis- és nagybetűket a mai helyesírási szabályoknak megfelelően alkalmaztuk, így a közneveket minden esetben kisbetűvel írtuk. Az „Isten”-t, „Uraság-ot”, „Plébános”-t (illetve hasonló értelmű szavakat) és ezek jelzőit (pl. méltóságos, tisztelendő) meghagytuk nagybetűsen, mert a kor szellemiségét, a jobbágyi alázatot ez az írásmód jobban tükrözi. Betűhíven közöltük a család- és helyneveket. A magánhangzók hosszúságának vagy rövidségének jelölése során a kéziratnak megfelelően jártunk el, de annak következetlenségeit (lefelejtett, rossz helyre rakott ékezetek, tolihibák) kijavítottuk. így szükség esetén az „a”-t „á”-ra, az „e”-t „é”-re, az „o”-t „ö”/”ő”-re és az „u”-t „ü”/”ű”-re írtuk át. A rövid „i”-t, „o”-t, „ö”-t és „ü”-t azonban nem korrigáltuk hosszúra, ahogy a hosszú helyett sem írtunk rövidet. A szövegben előforduló rövidítéseket [ ]-ben oldottuk fel. A bizonytalan olvasatokat a (?), a biztos olvasatú, de a megszokottól eltérő szavakat és kifejezéseket a (!) jelzi. A tőszámnevek után a pontot elhagytuk. Amennyiben a móringlevél hátoldalán, külzetén feljegyzést találtunk a móringoló személy nevéről és az okirat megjelöléséről, akkor a dokumentum sorszáma és keltezése után ezt tüntettük fel. Ha ilyen nem volt, akkor csak az szerepel, hogy móringlevél X és Y között. 131
