Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Erdélyi Zsuzsanna: Egy magángyűjtemény Szent László-énekei
ARRABONA 2008. 46/1. TANULMÁNYOK bontatlanul aludták Csipkerózsika-álmukat. Tapasztalatom szerint kevesen ismerik a „cérnakönyv” fogalmát, vagyis a saját kézzel írt, egybevarrt, vegyes állományú köteget, a kéziratos füzetkék, ponyvák, nyomtatott töredékek együttesét. Ilyenekben sokszor találtam számomra eladdig ismeretlen, sehol sem adatolható énekeket, szövegeket, mint pl. egy endrődi cérnakönyvben ismeretlen Adám-siralmat, Három királyok énekét vagy János evangélista napjára ajánlott, egyedülálló éneket. Mindezt egy nehéz-írású kézirattöredékben. A népi kéziratosok, előénekesek, parasztkántorok énekeskönyveinek anyagával, múltátmentő képességével, a feledés homályát áttörő fényével az eltelt harminc év alatt sokat foglalkoztam. Az Új írás, Kortárs, Vigília, Jel, Árgus stb. folyóiratokban szóltam azokról a „régi ének”-nek nevezett darabokról, amelyeket a mindenkori „új énekek”, „legújabb énekek” a szélekre sodortak s az addig őket éltető-használó közösség lassan — ahogy a moldvaiak kifejezték — „elpotyogtatott”. Jó esetben „régi énekek” meghatározással bekerültek egy-egy gyűjteménybe. Sokszor döntötte el sorsukat valami egyéni motiváció: „öreganyám nagyon szerette ezt énekelni, sokszor hallottam tőle”, vagy „megfogta a szívemet, s leírtam” mondta egyik adatközlőm, aki a kóruson tárolt régi kántorkönyveket szerette kézbe venni, s fönnakadt egyik-másik éneknél. Ez az egyéni motiváció a múltban is érvényesülhetett nemcsak a nép körében, hanem a tudatos szerkesztői magatartás esetében is. A szubjektív elem mellé azonban társulhat teológiai és spirituális indíték is, mint a hivatalos történeti énekgyűjteményekben is tapasztalható. Ezekben is van „regi enec” / régi ének és jó, ha megúszták szerkesztői alakítgatás nélkül. Ha nem szenvedték el a kor ízléséhez pászítgató — Kájoni János szavaival élve — „megjobbíttatást, tsinosítást”. Ennek az esztétizáló törekvésnek, modernizáló igyekezetnek sok ének esett áldozatul. Ha az embernek szerencséje van, fölfedezheti valahol az eredetit. Vele összehasonlítva szomorúan látja, hogy az „időszerűnek” való megfelelési kényszer mennyit ártott a szövegnek, miféle hibrid-alkotást hozott létre. Ugyanakkor örül is, hogy végül is megmaradt, akadt, aki átmentette, és ha el is vette patináját, eljuttatta korunkig. Mindeközben a nép használta. Vele és általa élte a maga hétköznapjait. A terhelések időszakában éppen úgy, mint ünnepei oldottságában. Az így-úgy lepergett századokról gyűjteményem közvetve-közvetlenül vallott. Vallottak barnára koptatott, szakadozott, összefűzött ponyvái „Énekes könyvetekéi”, anyapótló-szeretet igénylő fölforrósodott Mária-kultuszának megannyi jele, nyoma, leveleinek sokasága. Sokszor forgattam meghatódva ezeket az emlékeket, s idéztem föl „régi hívek” alakját, amikor hitéletük, lelki késztetettségük egy-egy mozzanatában, adott állapotában „használták” ezeket az írásokat, nyomtatványokat. Sápadt pipics vagy gyertya fényénél silabizálták szövegeiket, éltették lelkűket. Mindezen filológiai és érzelmi tényezők játszottak közre abban, hogy jelen konferenciánkra ezen emlékanyagban nézzek szét és tapasztaljam meg, mit szállít nekem a népi hitélmény a Szent László-kultusz hagyományköréből. Él-e még emléke a kéziratosokban, ponyvákban s mennyire él az egyházi jóváhagyást nem mindig elnyerő vagy azt mellőző mellékutas könyvekben. Érdekelt, hogyan jelenik meg Szent László alakja a nép történeti tudatában, képzeletében? Van-e ennek nyoma gyűjteményemben, amelyet a népi igyekezet, hűség, az értékmentés kényszere, a „mai unokáknak már nem kell” szomorú tapasztalata őrzött meg, s végül nyújtott át nekem biztos menedékre. 228
