Arrabona - Múzeumi közlemények 45/1. (Győr, 2007)
Tanulmányok - Csiszár Attila: Ácsolt gabonatároló ládák (hombárok) a Rábaközben
VARGA NOÉMI ... TELEPÍTÉSEK A MAGYARÓVÁRI JÁRÁSBA 1938 40-BEN ... A település nevét előbb Mosonrónafőre, majd Újrónafőre változtatták. Ezen a néven, 1990-től önálló községként él ma is. A rónafőiek — falunap keretében — minden év októberében megemlékeznek az áttelepülésről, községük létrejöttéről. Az emberek nem felejtették el gyökereiket, ápolják rokoni kapcsolataikat. Ha ellátogatnak a hajdúvárosba, azt mondják, „hazamegyünk Böszörménybe". De a böszörményi rokonok is számon tartják családi kapcsolataikat. Ennek jó példája a Kisalföld című napilapban 2000 októberében megjelent hirdetés, mely a telepítés 40. évfordulójára alkalmából köszönti a rónafői telepeseket. A településvezetés is szoros kapcsolatot tart fenn a hajdúböszörményi önkormányzattal. Összegzés A magyaróvári járásba történt telepítések, köztük a rónafői telepítés, nem önkéntes akciók, egyedi esetek voltak, hanem a korszak földbirtok-politikájának részeként került rájuk sor. Kezdetben mint társadalmi problémát tartották fontosnak, később, különösen 1938-tól kezdődően azonban a magyarság jövőjét meghatározó kérdésként kezelték. A külső szemlélő számára úgy tűnt — sa közvélemény ezt is gondolta —, hogy a minisztérium az élet szinte minden területén a telepesek mellett áll, anyagilag támogatva őket. Valójában azonban semmit sem adott ingyen. A telepeseknek mindenről — az utolsó szem vetőmagot is beleértve — el kellett számolniuk. A telepfelügyelő pontos kimutatásokat végzett a telepesek pénzügyi tranzakcióiról, beés kifizetéseiről, amiket aztán a Földhitelintézet összesített. A végleges adásvételi szerződést csak akkor kötötték meg, ha a telepes eleget tett addigi összes fizetési kötelezettségének. Ez egyfajta biztosítékot jelentett az államnak arra, hogy az általa finanszírozott telepítés anyagi kiadásai megtérülnek. Ennek érdekében a háttérben egy bonyolult adminisztratív gépezetet működtetett, amely számon tartott mindent. A közvélemény mindezt nem látta, ezért sokszor rossz szemmel nézte a telepítéseket. A környékbeli, szegény sorsú törpebirtokosok panasza érthető volt, hiszen az állam szülőföldjükön nem őket, hanem távoli vidékről érkezőket részesített ingatlanjuttatásban. Nem szabad elfelejtkeznünk azonban arról, hogy a minisztérium megpróbált megtenni mindent annak érdekében, hogy a telepítési célokra felhasznált ingadanok feleslegessé váló munkaereje máshol nyerjen felhasználást, az állásukat vesztett cselédek megélhetése továbbra is biztosítva legyen. A telepesek a külső támadásokkal szemben egységesen léptek fel. Az összetartás azonban nem volt ilyen nagy, ha maguk között voltak. Ennek, véleményem szerint mindenekelőtt az volt az oka, hogy, bár egy városból érkeztek, többségük nem ismerte egymást. Rónafőre kerülve idegen emberek kényszerültek arra, hogy a békés együttélés érdekében kompromisszumokat kössenek, amelyek nélkül egy közösség élete elképzelhetetlen. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a telepítést megelőzően a telepesek közül sokan tanyások voltak. A tanyai életmódhoz szokott embereknek pedig nem volt könnyű a faluba költözés, ami — pozitívumai ellenére, mint amilyen a földek közelsége volt — egy kevésbé szabad életmódot jelentett, különösen akkor, ha a telepfelügyelő minden lépésüket figyelte. Az új környezetbe való beilleszkedést nehezítette az is, hogy az egyébként is gyengébb minőségű földek, az évek óta tartó, rendkívül csapadékos időjárás következtében, különösen rossz állapotban voltak. Szívósságukat, a földhöz minden körülmények között való ragaszkodásukat azonban bizonyítja az, hogy néhány év alatt termővé tették azt. Többségük ugyanis hosszú évek, tanyásként, bérlőként való kemény munkája után jutott 1015 katasztrális holdas, saját tulajdonú birtokhoz, amit nem akart eldobni magától. 189
