Arrabona - Múzeumi közlemények 44/2. - A Castrum Bene Egyesület 12. Vándorgyűlése (Győr, 2006)
Feld István: A várkutatás, mint történeti diszciplína. Bevezetés egy konferenciakötethez
FELD ISTVÁN A VÁRKUTATÁS, MINT TÖRTÉNETI DISZCIPLÍNA Feld István A VÁRKUTATÁS, MINT TÖRTÉNETI DISZCIPLÍNA Bevezetés egy konferenciakötethez 2006. május 26 -27-én került sor a győri Xantus János Múzeum Barokk termében a várak kutatásával foglalkozó szakembereket és érdeklődőket tömörítő Castrum Bene Egyesület immár 12. éves vándorgyűlésére. Az itt elhangzott előadások — kiegészülve a régió erősségeiről elhangzott beszámolókkal — „A várak kutatásának írott és képi forrásai" témakör köré csoportosultak s egy részük most írásban is közzétételre kerül a múzeum jelen évkönyvében. A témaválasztás nem volt véletlen, hiszen a szervezők véleménye szerint sem a történettudományban, sem a szélesebb szakközvéleményben nem tudatosult még eléggé a történeti célkitűzéseket követő várkutatás jelentősége. Ugyanakkor az elsősorban a terepen dolgozó várkutatók számára sem kellőképp ismertek még a levéltári és a képi forrásanyagban rejlő lehetőségek. A konferencia tapasztalatai alapján úgy véljük, nem haszontalan ennek kapcsán a következőkben néhány tudománytörténeti és egyúttal módszertani kérdés vázlatos áttekintése, mintegy bevezetőként az e kötetben olvasható tanulmányokhoz. Bár a középkor és a korai újkor erődítményeivel a XIX. század első felétől kiterjedt irodalom foglalkozott Európa számos országában, így Magyarországon is, 1 e munkákat sokáig nem tekintették a klasszikus történeti kutatás szerves részének, így a német „Burgenkunde" fogalma alatt a történészek sokszor csak lelkes laikusok tudományosnak csupán megszorításokkal nevezhető tevékenységét értették —jellemző egyébként, hogy az ezzel a címmel megjelent első kézikönyv szerzője, Otto Piper végzettségét tekintve jogász volt. 2 Általában csak a hadtörténet témakörébe sorolták a várak vizsgálatát — tipikus példájaként egy fogalom historizálásának 3 —, ahogy tette ezt 1877-ben Czobor Béla, a magyarországi középkori erősségekről az elsők között született összefoglaló tanulmány szerzője is. 4 Mindez részben abból adódott, hogy ezek az erődítmények még sok más tudományterület, így az ekkor kibontakozó építészet- és művészettörténeti kutatás tárgyát is képezték. Ebben a vonatkozásban elegendő csupán két, nemcsak a várak kutatásával, de azok helyreállításával is foglalkozó építész, a francia Eugène Violett-le-Duc 5 és a német Bodo Ebhardt 6 tevékenységét említeni. Hozzájuk méltán társítható még a magyar Gerő László, aki később hasonló irányból jutott el a várkutatáshoz és akinek sokkal inkább építészeti, mint kifejezett történeti érdeklődése alapvetően meghatározta az általa 1955-ben közzétett első magyarországi várépítészeti szintézis jellegét. 7 Hozzá hasonló jelentőséggel Közép-Európában talán csak kortársa, a cseh művészettörténész, Dobroslava Menclová ugyancsak elsősorban tipológián alapuló várkutatói munkássága bírt. 8 Az azonban nem állítható, hogy a XIX. század végének és a XX. század elejének magyarországi történeti kutatása teljesen figyelmen kívül hagyta volna az erősségeket, hisz Csánki Dezső máig idézett monumentális történeti földrajzában 9 vármegyénként külön tárgyalta a várakra vonatkozóan összegyűjtött — nem csupán XV. századi — okleveles adatokat. Egyébként csak részletfeldolgozások, kisebb, néha ugyan már a képi forrásokra is kiterjedő adatközlések láttak napvilágot. 10 így egy, az erősségek szerepét történeti megközelítésben vizsgáló összefoglalás hiányában 9
