Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Tanulmányok - Domonkos Ottó: Egy beledi mézeskalácsos és gyertyaöntő műhely munkája és felszerelése

DOMONKOS OTTÓ _ EGY BELEPI MÉZESKALÁCSOS ÉS GYERTYAÖNTŐ MŰHELY... rácsozatot, levelet, keresztet formázó szerszámot. A kívánt mintájú darabot először vízbe mártották, majd a meleg viaszba, amiből egy vékony réteg tapadt rá, majd ismét vízbe került. Ez segítette a hűlést, a merevedést, de kézzel is segítették a minta leválását a formáról. A rózsafejek készítéséhez a negatív, ólomból készült nyeles mintázóba meleg viaszt nyomtak, majd kiszedve keményedni hagyták a felhasználásig. A díszítéshez szükséges leveleket, rácsokat, virágokat már előző nap elkészítették. A gyertyaszentelőre, első áldozásra készült gyertyák a következő beosztást kapták: a gyertya alsó és felső végétől 4-5 ujjnyira egy-egy ujjnyi széles zöld, illetve piros sávot ragasztottak; a sütőben előmelegített gyertyára, szép lassan ráhajtották a viaszlemezt. Néha ezeket is cifrázták arany vagy ezüstfüsttel. A két sáv között középre kerültek a virágcsokrok, levelek. Faluhelyen az ilyen gyertyákat általában nem használták el világításra, hanem a szent sarokban dísznek akasztották a falra. A díszítés, 1905-ben, a műhelynyitás után hamarosan megszűnt. A legnagyobb a vastag húsvéti gyertya volt, amire kívánság szerint kerülhetett színes díszítés. A Krisztus öt sebét jelképező diónagyságnyi tömjén- viaszcsomóból hármat arany, kettőt ezüstfüsttel vontak be. Ezekbe kiálló tüskét, szöget helyeztek, de a feltúzést már a pap végezte el a templomban, majd megszentelte. - A gyertyadíszítéshez „grünspant" a zöldlevelek, „brillant rozát" pedig a piros rózsák színezéséhez használtak. Az arany és ezüstfüst papír között, lemez alakban került forgalomba. A „gyújtogató-gyertya" készítéséhez két dobot használt a mester, más műhelyekben látottak alapján. A szitakéregnek tengelyt és hajtókart készített, illetve a nagy munkaasztal két végére rögzíthető lécet erősített. Az egyik dobra annyi belet sodortak fel, amilyen hosszú gyertyát akartak készíteni. Az asztal közepére egy cseréptálba meleg viaszt öntöttek, amelyen áthúzták a belet, amit azonban egy favilla segítségével le kellett nyomni, hogy mindig a viaszban haladjon. A másik dobra vezetve folytatódott a húzás, egymás mellé igazítva a szálat. Addig húzták ide-oda a fokozatosan vastagodó szálat, amíg elérte a kívánt vastagságot. Ez volt a „húzott gyertya", amit rúdra, seprőnyélre csavarva hűtöttek ki, majd daraboltak fel a kívánt méretre. A búcsújáró helyeken szokásos „votiv" áldozati figurákat, mint a kéz, láb, szem, gyomor, stb. nem készítették Körösek. A beledi műhely munkáját Kőrös Józsefné elmondása alapján, valamint az 1950ben a szentendrei Péterffy Gyula mézeskalácsos és gyertyaöntő mester műhelyében végzett néprajzi gyűjtésemre támaszkodva igyekeztem rekonstruálni. (28. kép) JEGYZETEK 1 Domonkos Ottó: Zur Geschichte des Lebzelterhandwerk in Ungarn. Lebzetmodel. Eisenstadt, Burgenlandischen, Landesmuseum. Katalog Neue Folge. XII. 1980. 2 Winkler Elemér: A soproni céhek története a XV-XIX. században. Sopron, 1921.11. 3 A Soproni Kereskedelmi és Iparkamara 1876-ik évi jelentése Sopron 1878. 4 Varga Éva Teréz: Adalékok a pápai mézeskalácsosság történetéhez I. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20., 1993-1994. 464. Veszprém 1994. 5 Kőrös Józsefné 78 éves, Beled 1953. Rákóczy Ferenc u. 195. 6 Szende Katalin: Adatok az Északnyugat - Dunántúl mézkereskedelméhez a késő - középkorban. In: Arrabona 36/1-2. 1998. 85-98. Lásd a térképet a 98. oldalon. 7 Domonkos Ottó: Méhészeti irodalmunk néprajza. Budapest 1952 - Sopron 2000. 8- Kontor János: A'Méhekről ... Sopron, 1806. 9 Beliczay László - Rudnay László: Mézkönyv A méz és a mézeskalácsosság története. Budapest 1987. 10 Baranyai Lenke: Böngésző Beled történetéhez. Sopron, 2000. 182. 91