Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)
Tanulmányok - Domonkos Ottó: Egy beledi mézeskalácsos és gyertyaöntő műhely munkája és felszerelése
DOMONKOS OTTÓ EGY BE LEPI MÉZES KALÁCSOS ÉS GYERT YAÖN TŐ MŰHELY... A mesterség másik ágának, a gyertyaöntésnek nincs sok szerszáma. A legfontosabb és a legértékesebb a belül ónozott nagy vörösréz „kalap", „öntőkalap", melynek átmérője 83 cm, mélysége 43 cm. Ez vasháromlábon állt az ún. „öntőkerék" alatt. Ennek kerületébe 2-2 centiméterenként szöget vertek a gyertyabelek felerősítéséhez. A „sefli", az öntőkanál szintén ónozott, erős bádogból készült. A gyertyaöntés bemutatásakor vesszük sorra a kiegészítő szerszámokat. De már most ki kell emelni a gyertyadíszítéshez használt „fürmii"-ket, a virágok kibökő formáit, melyek a díszes gyertyák készítésekor tettek nagy szolgálatot. A szál-gyertyák mellett „gyújtogató-gyertyát" is készítettek. Ez kb. ceruza vastagságú, több méter hosszban készített gyertya volt, amit 70-80 cm hosszúságúra daraboltak és egy seprőnyél vastagságú botra csavartak. Ezt azután a templomi gyertyagyújtogató rúdra húzták, meggyújtva a felső végét és úgy járták körbe a templomi gyertyákat mise előtt, lángot adva a magasban álló gyertyáknak. A készítés fő eszköze volt a két szitakéregből alakított hajtókaros „dob" és a viaszos tál, a villával együtt. A nyersanyagok A mézeskalácsos mesterség legfontosabb alapanyaga a méz volt, amit a mesterek rendszerint a környéken, vagy helybeli méhészektől vásároltak. A Kisalföld, a Rábaköz évszázadok óta kiváló rétjeivel, virágaival, erdeivel jelentős méhtartásnak biztosított méhlegelőt. A fűz-, gyékény-, szalmakasokban nevelt méhcsaládok ezreit tartották a vidéken. E régió egyik méz-kereskedelmi központja Sopron volt, amint erről a késő-középkori levéltári források tanúskodnak. 6 Jelentőségét, fontosságát bizonyítják a méhészeti irodalom megyebeli példái. 7 Az első, „Méhi gazdaság" címet viselő könyvet Nagy János szanyi plébános írta és 1786-ban a győri Streibig nyomdával nyomatta ki. A következőt 1810-ben a nemeskéri evangélikus prédikátor állította össze „A méhekrül " 8 címen, Sopronban a Sziesz nyomda betűivel nyomatta ki. A második kiadás 1822-ben jelent meg. (30-31. kép) Természetesen a hagyományokat, babonás szokásokat is tartalmazó könyvek nemcsak a korabeli népi gyakorlatot mutatták, hanem a célszerű eljárásokat is terjesztették. Többek között a méhcsaládok lefojtása helyett az ún. „átdololás", másik kasba telepítés hasznáról, módjáról is szóltak. A gondos kezelést a babonás eljárások elé helyezték. A falusi papok, tanítók, uradalmi utasítások a XIX. században törekedtek az ésszerű tartásmódok, új kaptárak használatát népszerűsíteni. A beledi Körösek úgy emlékeztek a méznyerésre, mint amely a méhcsaládok leölésével járt sok helyen, még a XX. század elején is. A vásárolt méz mellett maguk is tartottak méhet kaptárban 1905 körül. A mézet a Beled környéki falvakban (Cirák, Dénesfa, Miklós-major, Csapod) vették lépes méz formájában. Eladó „lamposmézet" házhoz is hoztak, eladásra kínálták. Akkoriban még főleg lekénezték a méheket. A „lampot" fahordóban gyűjtötték, otthon egy fateknőbe tették, összezúzták. A teknő alá egy edényt állítottak, abba csurgott le a méz. Ami benne maradt, azt forrázták, abból készítették a márcot. A viaszt felolvasztották, ülepítették. Egy nagy teknőre valami kerekeket, talán rostakérget tettek. A teknőt telemerték vízzel, a benne forgatott kerekekre öntögették a viaszt, szép vékony szalagokban vált le róla a tiszta viasz. Majd napon fehérítették a kiteregetett viaszt, közben öntözőkannával locsolták, vigyázni kellett, hogy meg ne olvadjon. 83
