Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)
Tanulmányok - Tóth László: Gróf Viczay Hédervári Héder portréja a Xántus János Múzeum gyűjteményében
ARRABONA 2005, 43/1, TANULMÁNYOK Viczay Héder - hűen korábbi elveihez - a Deák-pártiak javára döntötte el a vitát. Ezzel a fúzióig (1875) a Deák pártiak irányították a megyét, béke és nyugalom azonban nem költözött a megyeháza környékére (Borovszky 1910. 406407.). Győrött nagyfokú bizonytalanságot idézett elő, hogy Szapáry Gyula belügyminiszter felvetette Győr és Mosón vármegyék egyesítését, melyben a hegemón szerepet Mosón kapta volna Magyaróvár székhellyel (Borovszky 1910. 412.). Erre Győr városa tiltakozásul Balogh Kornél (1861-1865 között főispán, ekkor a város főispánja) vezetésével küldöttséget menesztett a belügyminisztériumba. A másik feszültséget adó ügy, a csilizközi hét község Komárom vármegyéhez való csatolásának terve volt. Végül mindkét esetben a győri érdekek diadalmaskodtak. Viczay Héder közvetlenül nem vett részt ezekben a vitákban, ám türelemmel és bölcs nyugalommal elérte, hogy felkorbácsolt hangulat lecsendesedjen és ezzel konszolidálódjon a politikai helyzet a megyeháza termeiben. Összességében kiváló politikai érzékkel, higgadtan és körültekintően vezényelte le a megye átalakítását célzó reformját: a rendi jogállapotból a polgári értelmű megyei önkormányzatig. 3. A két arckép litográfia Az 1867-es kiegyezési törvény és annak szelleme átjárta az egész magyar társadalmat, minden téren korszakváltó esemény volt. A képzőművészet területén vezető szerepre került az arckép műfaja, Lyka Károly szerint „naponta megfestenek két-három hőst és hazafit", ám ezek művészi színvonala koronként és alkotó személyenként nagyban változott. A polgárosodás előre haladásával a XIX. század közepén már nemcsak az arisztokrácia festtette le magát és családja tagjait, hanem egyre többen kezdték magukat ábrázoltatni, főként a polgárosuló rétegek a piktúra eszközeivel. A képzőművészeti műhelyeken kívül még vándorfestők is járták az ország településeit (Szabó 1985. 9.). A portré sokszorosított műfajaira hatalmas társadalmi igény mutatkozott a napi- és hetilapok részéről is. A litográfiakészítés ekkor, a század ötödik-hatodik évtizedében érte el művészi teljesítményének csúcspontját. A litográfus-festők táborából kiemelkedett az erdélyi gyökerekkel rendelkező, lírai, finom tónusokkal dolgozó Barabás Miklós és az itáliai származású, a bécsi modort a déli temperamentummal egyesítő Marastoni József. (Gerszi 1960. 85.) Barabás Miklós „vitte a zászlót", ő volt a művészek szellemi vezére: „több ezerre rúg arcképeinek a száma... szinte enciklopédiáját adta a magyar történelem és kultúra korabeli szereplőinek". (Genthon 1935. 34-35.) „Arcképeinek megejtő hasonlatossága, vonzó előadása, hajlékony, tetszetős művészete magyarázza gyors és maradandó sikerét, a társadalom valamennyi rétege vetekedett, hogy Barabás ecsetje örökítse meg." (Zádor 1958. 93.) Barabás művészetéről valóban elmondható: „arcképeinek elkészítésében nem az volt a célja, hogy kellemes megilletődést szerezzen, hanem az, hogy a valóságot előadja."(Gerszi 1960. 22.) Viczay Héderről Vereby Soma üzleti vállalkozásában Barabás 1868-ban készített arckép litográfiát, melyet a Légrády Testvérek nyomtattak ki kőnyomdájukban. (4. kép) (Gerszi 1960. 128.) Vereby Az alkotmányos főispánok c. füzet kiadásával nemcsak „a néposztálytól elkülönböztetett életet élő arisztokráciát, életének főbb mozzanatait akarta népszerűsíteni, hanem ezzel magát a kiegyezési politikát is kívánta támogatni" (Gerszi 1960. 88.). 268