Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)
Tanulmányok - Balázs Tibor: Rábaközi móringlevelek a Csornai Múzeum gyűjteményéből (1772–1900)
BALÁZS T IBOR. RÁBAKÖZI MÓRINGLEVELEK A CSORNAI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBŐL romos leírása szerint: „A vagyonszerzésből persze az asszony is kiveszi a maga részét. Virradattól szürkületig áll a férje mellett a munkában. Az ilyen dolgos aszszonyt aztán meg is becsüli a családja. A rábaközi nép komoly megfontolt gondolkozású. Ha házasságra gondol, előbb alaposan körülnéz, megfontoltan választ, hogy olyan asszony jusson neki, aki úgy is mint feleség, úgy is mint vagyonszerző élettárs megállja a helyét." (Fenyvessy 1947. 41.) A párválasztást követő, házasságot előkészítő több szakaszos eljárás részét képezte a móringolás is. A kézfogót megelőzően folyt rendszerint a két család részéről az alkudozás a hozományról. A lányos háznál jöttek össze a menyasszony szülei, a násznagyok, kérők, illetve kiadók (akik legtöbbször a fiatalok idősebb rokonai nagybátyjai vagy keresztszülei voltak), valamint a vőlegény és annak szülei (Nagy 1995. 42.). Timaffy László szerint, „ha a legény jelentett nagyobb »partit« akkor a legény családja, ha pedig a leány, akkor meg a lányos család követelődzött jobban." 5 Komoly tárgyaláson egyeztek meg a hozományról. Ezután kerülhetett sor a kézfogásra, illetve jegyváltásra. A Csornai Múzeum Néprajzi Gyűjteménye több szép jegykendőt őriz az 1890-es évekből. A XIX. század végéig ilyen hímzett monogramos kendőkkel jegyezték el egymást a fiatalok. Az eljegyzési gyűrű használata csak a századforduló táján terjedt el a parasztság körében (Nagy 1995. 42.). Kovács István és Szabó Rozália Vágón 1850. január 29-én kelt móringszerződésében azonban a kézfogást követő jegygyűrűvel való eljegyzés említése szerepel. A kézfogó szokásos időpontja régen általában a farsangi időszakra esett (Tárkány Szűcs 1980. 121.). Ha a hozományról való megállapodáson kívül szerződést kötöttek a móringról is, azt még a jegyesség ideje alatt, a házasságkötést megelőzően foglalták írásba. A hozomány és a móringszerződés tehát egyaránt a házasságot megelőző jogi népszokások körébe tartoznak, de nem azonos fogalmak. Olyan esetekben lehet szorosabb az összefüggés, ha pl. a menyasszony hozománya egy részét köti le halála esetére móringképpen vőlegénye részére, vagy ha a móringszerződésben (nyilván a menyasszony szüleinek kezdeményezésére) rendelkeznek a hozományhoz tartozó bizonyos ingóságoknak a feleség halála esetén történő visszaadásáról. Sokszor előfordul, hogy a móringlevél az esküvő idejére van dátumozva, viszont előfordulnak korábbi időpontra datált szerződések is (Dominkovits 1992. 21.). A móringszerződéseket a menyasszony és a vőlegény, valamint 2-4 tanú és néha a fiatalok szülei írták alá. A szerződést általában a falu jegyzője vagy tanítója (a XVII-XIX. században gyakran ugyanaz a személy) készítette el meghatározott szokások és minták alapján, megfelelő díjazásért, az adott egyedi kívánalmakhoz igazodva. A móringlevelet leggyakrabban magánokiratba foglalták. Országos viszonylatban az egyház, vagy az elöljáróság által hitelesített közokirat formája is előfordult ebben a korban (Tárkány Szűcs 1980. 145.), de az általam vizsgált szerződések között erre nincs példa. Az egykori Komárom vármegyei, jelenleg Szlovákiához tartozó Martoson Fél Edit szerint a XX. század elején úgy tartották, hogy „Móringolni, móringlevelet íratni közjegyzőnél, jegyzőnél szokás. Nem tudnak róla, hogy valaki helybeli, tehát nem hatósági közeg előtt »móringót vóna az asszonynak«." (Fél 2001. 71.) Habár legtöbbször nem számított közokiratnak, a házasulandó felek és a tanúk által aláírt móringlevelet a bíróság általában hitelesnek fogadta el, ha az öröklésnél vita keletkezett (Timaffy 1984. 47., Dominkovits 1992. 11.). A móringlevél, házassági szerződés szinte mindig több példányban készült. A szerződésekben többször szerepel, hogy „két egyező példányban" készítették. Ez is utal arra, hogy a házasfelek külön-külön kaptak l-l példányt belőle. Különös 83
