Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Városi Ágnes: A Zemplenszky fazekas-kályhás család Magyaróváron

VÁROSI. ÁGNES A ZEMPLENSZKY FAZEKAS-KÁLYHÁS CSALÁD MAGYARÓVÁRON Városi Ágnes A ZEMPLENSZKY FAZEKAS-KÁLYHÁS CSALÁD MAGYARÓVÁRON* Kézműves családtörténetekkel mindeddig keveset foglalkozott a néprajztudomány, holott a szakmák családon belüli öröklődésének komoly hagyományai vannak, s nem csupán az egyes mesterségek fennmaradásában, hanem azok továbbfejlődésében is jelentős a szerepe.

2 Vizsgálata lehetőséget nyújt a népi kézműipar generációkon keresztül való változásainak nyomon követésére. A néprajzkutatók hosszú ideig elsősorban a „nép" által létrehozott szellemi és tárgyi produktumokkal foglalkoztak. Az 1940-50-es évektől főként a folkloristák figyelme irányult fokozottabban az egyéniségkutatás felé, majd később a népművészetben megmutatkozó egyéni törekvések is ismertté váltak. A Népművészet Mestere címet elsőként elnyerő Kántor Sándor fazekas életével, tevékenységével is többen foglalkoztak,

3 ő azonban, nem lévén fazekas család sarja, inkább különleges tehetségként hívta fel magára a figyelmet, s általa még nagyobb hangsúlyt kapott az alkotó egyéniség. (Domanovszky 1977. 12.) Az egyes műhelyek dinasztikus hagyományai jórészt csupán egy-egy nagyobb kerámiaközpont, vagy gyár esetében kerültek megemlítésre.

4 A kézműves dinasztiák kialakulásának törvényszerűségei alkalmazhatók a fazekasság-kályhásság esetében is, hiszen a komoly felszerelést igénylő műhely kialakítása nagy beruházás, annak gazdaságos működése, műszaki-technikai fejlesztése a generációkon keresztül való öröklődés függvénye, idegennek való átadása, vagy elhagyása nagy veszteség a család számára. A Dunántúl fazekassága nem rendezhető egymáshoz kapcsolódó, kiterjedt stíluscsoportokba, a nagyszámú, de szétszórt fazekasközpontok munkája inkább helyi, mint tágabb regionális hagyományokon alapszik, ezért az egyes műhelyek megismerése még fontosabb lehet ezen a területen. (Domanovszky 1981a. 197.) Annak, hogy Mosonmagyaróváron, sőt egész Mosón megyében, mindeddig nem jegyeztek fel huzamosabb ideig működő, jelentősebb, népi alapokon dolgozó fazekasműhelyet a néprajzkutatók, egyik kézenfekvő oka az itteni korai polgárosodás, a gyári edények korai megjelenése folytán a népi fazekasipar háttérbe szorulása. (Csupor 2002. 455-456.) Az 1900-1904 között készült népszámlálás adatai is arról tanúskodnak, hogy akkor, amikor másutt még virágzott a fazekasipar, az országnak ezen a vidékén meglehetősen kevesen dolgoztak ebben a szakmában. (1. táblázat) (Kresz 1968.) A dunántúli megyék adatait összefoglaló táblázatból látható, hogy Mosón a legkevesebb fazekast foglalkoztató három Észak-dunántúli megye közé tartozik, melyek mindegyikében a községenkénti 1-2 fazekas összesen is csupán 4-6 főt tesz ki, míg másutt ennek több mint tízszerese működött. Magyaróváron az említett időszakban csupán egyről van tudomásunk. 1890-ben Modrovich Károlyné született Wagenhuber Sybilla kérte 4 éve működő asztalosipara mellé a képesítéshez nem kötött fazekas iparigazolványt. (MVL 1884-1921. 1890. 11. sz.) Róla azonban más adatunk nincsen, az sem ismeretes, hogy meddig működtette a műhelyet, csupán feltételezhető, hogy 1900ban nála dolgozott az egyetlen feljegyzett fazekas. 119