Arrabona - Múzeumi közlemények 42/1. - Szent-kép-kultusz. Tudományos konferencia Győr, 2001 (Győr, 2004)
Kostyál László: Paul Troger és tanítványai a Nyugat-Dunántúlon
ARRABON A 2004.42/ 1. _ _ _ ^SZENTKÉí^Kin^^ alkotásai 1798-ból, melyek meg sem közelítik az egri kompozíció kifejező erejét (Garas 1955, 252). A főoltár a Szentháromságot, a két mellékoltár Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázolja, konvencionális beállítással, némi intimitást eredményező szűk képkivágattal. A Nyugat-Dunántúlon dolgozó Troger-tanítványok sora Sigristtel lezárható, a mesterhez kötődő, a közvetlen tanítványoknál általában szélesebb kört takaró, részben szintén akadémikus végzettségű tagokat felvonultató iskola egy vonatkozását azonban feltétlenül említeni kell még. Zalaszentgróton, a gróf Batthyány család uradalmi központjában 1753-1758 között épült fel az új plébániatemplom. A Szent Imre fogadalmát mutató főoltárképét (és minden jel szerint a két mellékoltárképét is) a kegyúr egy igen kvalitásos, a bécsi akadémia stílusában dolgozó, Tróger és Maulbertsch által inspirált festőnél rendelte meg. Kilétére mindeddig nem sikerült írásos adatot találni. Szilárdfy Zoltán egy közelmúltban írt tanulmányában - kérdőjellel - Franz Xaver Karl Palkot, a neves, ugyancsak sziléziai származású Palko-testvérpár fiatalabb tagját határozta meg festőjeként. Ugyanitt maga úgy fogalmaz, hogy az arisztokratikusán finom megoldású főoltárkép a Palko-testvérek műveire jellemző színvilággal bír (Szilárdfy 2000, 55-88; 69). Keletkezési idejét - amint ez a legvalószínűbbnek tűnik - 1760 körül valószínűsíti. A fiatalabb Palkó ebben az időben (1752től) Drezdában dolgozott mint szász, 1764-től Münchenben, mint bajor udvari festő. Bátyja, Franz Anton Palkó (1717-1766) viszont az 1750-es években Pozsonyban Eszterházy Imre esztergomi érsek szolgálatában állt, az ő halála után Brünnbe, majd legkésőbb 1759-ben Bécsbe költözött, ahol elismert portretistaként tartották számon (Baum 1980, 540-542; 546-547). A száraz életrajzi adatok inkább utalnak az ő szerzőségére, mint bátyjáéra, ami - úgy tűnik - stíluskritikai alapon sem cáfolható. Paul Tróger és tanítványai nem csupán követték a korszak legjelentősebb, bécsi akadémikus festészeti irányzatát, hanem megteremtői és alakítói voltak annak, így közvetlen stílusformáló tevékenységet folytattak. Hatásuk alól a kortárs festők nem tudták kivonni magukat, legtöbbjük valamilyen (tanítványi, munkatársi, követői) szinten kapcsolódik hozzájuk. Nem volt ez alól kivétel még a Maulbertsch mellett a XVIII. század utolsó harmada legjelentősebb közép-európai festőjeként számon tartott Johann Martin Schmidt (1718-1801) sem, aki zalaapáti oltárképei (1780 k.) révén feltűnt a Nyugat-Dunántúlon is, együtt a szintén a bécsi akadémián tanult, igen kiterjedt munkásságot magáénak tudó, 1765-től udvari festő Josef Adam Mölkkel (1714-1794, ő ugyanitt a freskókat festette). Tágabb értelemben ők is az iskolához sorolhatók tehát, együtt a korszak szinte minden más, szerényebb tehetségű vagy műveiben meg nem őrződött, elfelejtett festőjével együtt. 110
