Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

Tanulmányok – Közelmények - Székely Zoltán: Hieronymi Ottó Ferenc (1766/68–1829)

TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK ARRABONA 37.1999. juttatta az akkori egyetlen magyarnyelvű újság járatásával. Szándéka a felvilágosodás polgáriasultabb értékrendjéből fakadt, amely a születésen alapuló előjogokkal az individuális képességeket, s ezeken belül kiemelt hangsúllyal a műveltséget és a tudást állította szembe. Mindazonáltal Weöreös arcképén a hagyományos rendi szemlélet és a felvilágosodás ideái nem ellentétként, hanem egymás mellé rendelve nyertek képi megfogalmazást, összhangban a magyar nemesi mozgalom - amelyet egyébként a sajtótörténeti szakirodalom szerint Görög Demeterek lapja is képviselt (Kókay 1958,168) - célkitűzéseivel. Weöreös ugyanis mint nemesember, ragaszkodott portréján a magyar nemesi arcképek konvencionális megoldásához, az ún. ősgaléria-típushoz, annak minden stiláris és tartalmi sajátosságával együtt . Az érzelemmentes arc sommásan jelzett vonásai - a kerek fejforma, a hátrafésült, fejhez simuló haj, a két oldalra hosszan kinyúló pödrött bajusz - csupán a modell fiziognómiai megjelenését adják vissza és nem törekednek a személyiség bemutatására vagy akárcsak érzékeltetésére sem. Ezzel szemben a típus reprezentatív status-kép jellegének megfelelően a legtöbb festői figyelmet a viselet újjáteremtésére fordította Hieronymi: a barna színű, prémszegélyes mente fényben megcsillanó aranyos zsinórozása ennek legsikerültebb eredménye. A mente ugyanis, mint a nemesi viselet jellemző darabja, egyszerre fejezte ki a modellnek a magyar nemesi nemzethez tartozását s ezzel a magyar társadalomban elfoglalt kiváltságos helyzetét. Mindez stilárisan a barokk provinciális festészet megoldásaival - a pasztózus ecsetkezeléssel, fény-árnyék kontraszttal, sötét, barnás-feketés tónusú színvilággal, valamint az arc barnásvöröses modellálásával - párosult. Az új tartalmi mondanivalót hordozó elem - vagyis a Magyar Hírmondó - az ősgaléria-típus adta formai keretekbe illeszkedve, annak reprezentatív karakterét illetve hagyományos jelentés-struktúráját érintetlenül hagyva, mintegy attribútum szerepben került a képre. A szellemi értékválasztás efféle takarékos és praktikus képi ábrázolása, amelyben egyetlen tárgy sűrítette magába a kifejezni kívánt szellemi tartalmat, a XVTQ. század második feléből származik. Ekkor vált ugyanis feladattá a magyarországi portréfestészetben a műveltség és a tudás megjelenítése, szoros összefüggésben a megrendelői rétegek életmódjának és mentalitásának átalakulásával illetve ezen belül a felvilágosodás eszméinek terjedésével (Buzási 1984, 217). A Weöreös-portrén alkalmazott megoldás formai előzménye szintén a XVIII. század második fele hazai portréfestészetének gyakorlatából származik: számos arcképen az ábrázolt nevéről, címeiről, avagy valamely frissen elnyert tisztségéről a kezében tartott és a nézőnek felmutatott levél vagy okmányféle tudósít. Weöreös István arcképe tehát az újfajta, korszerűbb mondanivalót a XVIII. századi provinciális portréfestészet eszköztárával juttatja kifejezésre. Önkéntelenül adódik ezek után a kérdés, hogy kinek tudható be e konzervativizmus: a hagyományos formákat igénylő megbízónak, avagy az újszerű megoldásokban járatlan festőnek. Hieronymi szakrális témájú alkotásainál már tapasztalhattuk, hogy szélsőséges mértékben volt képes alkalmazkodni megrendelőinek kívánságaihoz, egy időben egymástól merőben eltérő igazodású műveket alkotva. Véleményünk szerint jelen esetben is a megbízó ízlését tartotta szem előtt, miként 289