Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

Tanulmányok – Közelmények - Környei Attila: Adatok és gondolatok a XIX. századi magyarországi egyesületekről

ARRABONA 37.1999. TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK Az egyesület önmagában, mint már erre céloztunk, a közélet iskolája és a résztvevők számánál nagyobb körben kihat a közgondolkodás alakulására. E megállapítás nem a mi bölcsességünk, nemcsak az utókor ítélete. A tár­sadalomtudományok, a pedagógia nem voltak abban a korban olyan gyerek­cipőben, hogy a kor gondolkodó politikusai ne ismerték volna föl éppen az egyesületek körüli összefüggéseket. Gróf Széchenyi István a Világ című könyve végén íveken keresztül magyarázza és védi ezt vitapartnerének (Desseweffy Józsefnek) a Lóverseny Egyletről szólva. Elhárítja az ügy kicsinyességet és kizárólagos haszonelvűségét illető vádakat és rávezeti az olvasót az egyesülés távlati céljainak, hasznának fölismerésére: "Célunk: Egyesítés, ennek eszközlésére vezető módok egyike pedig a lóverseny vala..." "... a lóverseny az egész tárgynak nem boltköve, de csak egy ága lenne, mert a főcél korántsem a verseny, de a hon véd s közösülési s eképp valódi erejének na­gy obbítása. ... A magyar minden kétségen kivül lassanként a legnagyobb tökélyre fogja emelni a jobb lókiállítással szorosan összefüggő hon-egyesülési, honvéd s eképp nemzeti erejét." 1849-ben, de a háború - a szabadságharc - miatt már 1848 őszén szomorú idők jöttek az egyesületekre. Megmutatkozott ez az egyesületek alakulásának megtor­panásában éppúgy, mint a már működő egyesületek belső életében, műkö­désében. Igen sok egyesület évekre kénytelen volt felfüggeszteni működését, többnyire a felfüggesztés kimondása nélkül - egyszerűen nem működött. Az egyesülés eszméje nem halt ki a társadalomból és az egyesületek újjáéledésének, továbbélésének is jelentős esélyei voltak. Ilyen összetartó, a továbbműködésre buzdító tényező volt az egyesületek addigi sikere, a tagság és a környezet által felismert hasznossága, és még prózaibb megközelítéssel a megteremtett és az esetek többségében nem is csekély, nem jelentéktelen közös vagyon. Hiszen igen sok egyesület szerzett (épített, vásárolt vagy ajándékba, hagyatékul kapott) ingat­lan vagyont, óvodát, menhelyet, kaszinóépületet vagy helyiséget, sportlétesít­mény, és közösen birtokolt jelentős értékű ingóságokat, könyvtárat, berendezési tárgyakat vagy más eszközöket, esetleg pl. hajót. Az említett ingatlanok néme­lyike az adott település legértékesebb telkén álló reprezentatív épület volt, mások az egyesület bevételeinek gyarapítására szolgáló szántó-, erdő- vagy szőlőbir­tokok. Az önsegélyező és segélyegyletek pénzvagyona is, kamatozó betétekben, komoly összegekre rúgott. Mindezen vagyonok elkobzására a hatalomnak nem volt meg a lehetősége, elherdálását, hűtlen kezelését pedig az egyesület belső törvényei többnyire nem tették lehetővé. Az addigi siker, a közös vagyon, vagy mondjuk úgy: a létező és működőképes bázis parancsoló erővel buzdított a továbbműködésre, bármilyen volt is a politikai és jogi környezet. Az 1850-es évek, az un. Bach-korszak, abszolutizmus és terror volt az egyesületek számára is, de nem volt teljes nihil. Léteztek egyesületek, sőt kisebb számban újak is alakultak. Ezek azonban szinte kizárólag jótékony vagy ön­segélyező egyesületek voltak. Ezek mellé csak kevés vallásos, hitbuzgalmi egyesület megalakulását tudjuk sorolni és még ennél is kevesebb kulturális, művészeti egyesületét. Ilyen volt többek között a soproni Dalfüzér (Liederkranz), Altdörfer Keresztély dalárdája. (1859) 206

Next

/
Thumbnails
Contents