Arrabona - Múzeumi közlemények 36/1-2. - Ajánlva a hetven éves Dr. Domonkos Ottónak (Győr, 1998)

Szende Katalin (Sopron): Adatok az Északnyugat-Dunántúl mézkereskedelemhez a késő-középkorban

ende Katalin: Adatok Északnyugat-Dunántúl mézkereskedelméhez a késő-középkorban* /. A méz, mint árucikk "Méznél mi lehet édesebb?"— válaszolták a filiszteusok Sámson találós meséjére, amit a menyegzőjén adott fel nekik (Bírák 14,18). És valóban: évezredeken keresztül nem volt elterjedtebb és kedveltebb édesítőszer az európai táplálkozás kultúrában, mint a méhek által összegyűjtött nedű. A mézre vonatkozó történeti kutatások elsősorban a méznyerési eljárások, a termelés, a méhészkedés oldaláról közelítették meg ezt a fontos élelmiszert. A népi méhészkedés feltételei Európa nagy térségein szinte mindenütt adottak voltak. Ezért kevesebb figyelmet szenteltek a hazai és külföldi történészek és néprajzosok is annak a ténynek, hogy bizonyos korszakokban a méz a távolsági kereskedelemnek is jelentős árucikke lehetett. Legtöbbször csak általánosságban tették hozzá a keletről származó kiviteli cikkek megszokott sorához, az állatbőrök és a viasz mellé. A rendelkezésre álló gazdaságtörténeti forrásokban, melyekből eddig elsősorban nyugat-magyarországi üzleti könyveket, harmincadjegyzékeket, végrendeleteket és hasonló feljegyzéseket volt alkalmam áttekinteni, mégis feltűnt a méz forgalmára vonatkozó adatok rendszeres előfordulása. Összegzésükre és rendszerezésükre mindeddig nem tett kísérletet a kutatás. Domonkos Ottó korai munkássága is kapcsolódik a méztermeléshez: "Méhészeti irodalmunk néprajzi vonatkozásai 1645-1830" c. szakdolgozatában célul tűzte ki a méhtenyésztés vizsgálata mellett a termeléstörténet kérdéseinek tárgyalását is. Ezért különös örömömre szolgál, hogy saját korai kutatásaihoz kapcsolódva köszönthetem őt ezzel a rövid tanulmánnyal. A későbbi következtetéseket megelőlegezve egy további kapcsolódási pontra is utalnék. Domonkos Ottó a paraszti kisipar számos ágáról bizonyította be, hogy a hagyományos, önellátásról szóló elképzelésekkel ellentétben alapjában árutermeléssel foglalkoztak. Az alábbiakban a méhészet esetében szeretném ugyanezt kiemelni, egyben a mézkereskedelem további kutatásában rejlő lehetőségekre is felhívva a figyelmet. A méztermelés, mint a gazdálkodás fontos eleme, már a honfoglalás előtt jellemezte a magyarságot. Ennek jelentőségét az őstörténeti kutatás már korán felismerte. Elég arra utalni, hogy magyar és orosz kutatók már a múlt század végén a finnugor őshaza elhelyezkedésének meghatározásánál a mézelő méhek életterét tekintették az egyik fő szempontnak. Manapság természetesen árnyaltabban, az éghajlati és növényföldrajzi változások figyelembe vételével lehet ezt a kérdést vizsgálni. A méhészet szerepének hangsúlyozása azonban nem vesztett időszerűségéből. A honfoglalás után a helynevek és más nyelvi és okleveles adatok szerint a Kárpát-medence szinte minden részén, többek között a minket a későbbiekben részletesebben érdeklő Nyugat-Dunántúlon is széles körben foglalkoztak méhészettel. Forrásaink elsősorban az egyházi birtokok gazdálkodására vonatkoznak. A pécsváradi, a zalavári, a tihanyi és a garamszentbenedeki alapítólevelek egyaránt megemlékeznek a monostornak szolgáló méhészekről; méhtartásról, méhkasokról, valamint bizonyos mennyiségű méz beszolgáltatásáról. ARRABONA Etifl 36/1-2.