Arrabona - Múzeumi közlemények 34. (Győr, 1995)
Környei Attila: A politikus magánélete – gróf Széchenyi István névnapja 1840-ben
alakulás sikerében bizonyára részes volt a névnap is, a majdani alapító tagok kellemes és - a nagy magyart ünnepelve - felemelő együttléte. A politikai cél elérésének és abban a névnap erősítő szerepének is reális volt az esélye. Az 1939/40. évi országgyűlésnek Széchenyi egyik meghatározó politikusa volt. Felszólalásai, beszédei figyelemre méltóak voltak, visszhangot váltottak ki, néhány javaslatával holtpontról tudott kimozdítani jelentős ügyeket (Ráday ügy) s a reformpárt legjelentősebb politikusai, szónokai folyamatosan egyeztették vele nézeteiket és lépéseiket. Széchenyi elébe ment e fejleményeknek, maga is szorgalmazta az együttes fellépést, a nézetek többirányú megvitatását és egyeztetését, mégpedig a mágnásokkal, és a követekkel is, vagyis több más politikussal együtt fölismerte a reformpárt megszervezésének szükségét. Várt és akart fejlemény volt tehát ez számára és ezen biztatóan kibontakozott politikai intézmény valós megteremtésére, jövőjének biztosítására lehetett jó lehetőség a névnapi alkalom. S az is volt. Hiszen a reformpolitika nagyságai, legjelentősebb alakjai jelentek meg a cenki névnapon és együttlétük tartalma olyan dolog volt, amiben bizonyára mindannyian egyetértettek: a reformpolitika, a nemzeti megújulás elismerten legnagyobb alakjának ünneplése, barátságának biztosítása. Széchenyi tehát elismert ember volt, s ez elismertséget a névnap fénye - mögötte a számos apróbb-nagyobb politikai és gazdasági sikerekkel tovább erősítette. Innen már csak egy lépés - és mindössze három hónap - a csúcsig, 1840. november 19-ig, amikoris Pest megye közgyűlésén a korszak leghatásosabb és ezért leghitelesebbnek tartott szónoka, Kossuth Lajos kimondta a nemzet ítéletét: Széchenyi a legnagyobb magyar. És innen, már mint a névnap sikerétől, már csak néhány lépés lett volna, hogy a Széchenyi által kívánatosnak tartott politikai egyetértés megszülessen és hosszabb időre biztosítva legyen, - mondjuk ki mégis: hogy a reformpolitikának országgyűlési politikai pártja szülessék s ez meg tudja határozni az egész nemzet politizálását. Ne bocsátkozzunk most annak találgatásába, milyen lett volna ez a politikai egyetértés, milyen lett volna ez a reformpárt. Tény, hogy a megelőző országgyűlésen Széchenyi a kortársak által is felismerten már mérsékeltebb irányzatát képviselte a reformoknak is és az ellenzékiségnek is, mint sokan mások a nevesebb politikusok vagy a névnapi vendégek közül. Nem lehet mégsem találgatni: mi lett volna, ha ..., mert nem lett semmi. Most nem kutatva Széchenyi korábbi megjegyzései után, föl kell figyelnünk csak arra, hogy a gróf már az ominózus Kossuth-i jelzőt is ingerülten fogadta, s a megyeházi nagy ünneplés harmadnapján (1840. november 21-én) Klauzál előtt és naplójában igen elítélően nyilatkozott Kossuthról. És 1841 elején megindította a támadást Kossuth ellen, amellyel a cenki névnapon osztatlan elismeréssel és barátsággal mellé sorakozott híveit sorra elidegenítette magától. Ezzel a lépésével megszűnt a reformpolitika vezéralakja, igazodó pontja lenni, amely küldetését a megelőző országgyűlésen még maradéktalanul betöltötte, maradt csak "a legnagyobb magyar", s politikai hovatartozása felől bizonytalan találgatásokra adott okot a reformtáborban és az udvarban egyaránt. 75
