Arrabona - Múzeumi közlemények 34. (Győr, 1995)
F. Tóth Zsuzsa: A Moson megyei vásárok történetéhez
nasszal fordultak a megyéhez a rossz viszonyra hivatkozva kérelmezik, hogy a nezsideri mesterek a jó viszony helyreállásáig ne árulhassanak a városban, csak abban az esetben, ha megengedik a helyi mestereknek a míveik megvizsgálását, ami természetesen a függőón viszony elismerését jelentette volna. Más esetben éppen az ovari csizmadiák tiltakoznak * 21 hasonló vizsgálat ellen, amit a kismartoniak ellenük kívántak volna elkövetni. A konkurenciaharc nemcsak az iparosok között, de a folyamatosan letelepedő kereskedők között is kialakult. Ebben az esetben az edegen nemzetiségű (itt zsidó) kereskedő letelepedése, illetve portékájának árulását tiltják meg 1788-ban. A megyei elöljárók, ide22 géneknek és zsidóknak, heti vásárokon nem szabad sátort állítani és áruikat kirakodni. Magyaróváron mégis letelepednek zsidó kereskedők, mivel egy Harsch nevezetű zsidó, panasszal fordul a megyéhez, hogy bár megfizette a kimért bérleti díjakat, őt mégis eltiltják 23 kelméinek árusításától, ugyanakkor más hittarsbclijet engedik árulni. (Sajnos az esettel kapcsolatban eddig nem került elő újabb adat, de feltételezhető, hogy a portékák között lehetett olyan áru, mely a helyi érdekeket sértette.) A zsidó kereskedők panaszával a XIX. század folyamán is találkozunk. 1812-ben például a Szt. Máté napi országos vásár a zsidó sátoros ünneppel esett egybe, ezért kérelmezik a megyétől, hogy a vásárt a kiírt időpont előtt 8 nappal tartsák, s ők ezt a kegyet azzal viszonoznák, hogy kettős helypénzt fizetnének. A kérelmüket azonban a tanács elutasítja 24 A kereskedők a konkurenciát a házaló kereskedőkben is látták, ők ugyanis nem fizettek helypénzt, sem más adót, s így portékájukat olcsóbban tudták kínálni. így nem lehet csodálkozni azon, hogy már a XVII. században hatásos intézkedéseket követelnek az elöljá' * * 25 roságtól a házaló idegenek "megfékezésére." A városnak az egyik legfontosabb bevételi forrása a piaci helyek után szedett helypénz. Ennek mértékének meghatározása már az 1609-cs szabadalomlevélben megtörténik, a régi szokásokra hivatkozva, azok figyelembevételét szem előtt tartva: "... percipere, et engere potest de quolibet loco, in quo res venduntur, duos Denarios, et de quolibet curru tentorium habente, duodecim denários modo ab antiquo observato." ("... beszedhet és kiróhat bármilyen hely után, ahol javakat adnak el 2 dénárt, és bármilyen sátorral bíró szekér után 12 dénárt, megőrizvén a régi szokást.") Tehát a kirakodó helyek után, függetlenül attól, hogy ott mit árulnak, a XVII. században 2 dénárt kértek. Azonban ha valamilyen sátra, vagy tetővel rendelkező szekere volt az eladónak akkor 12 dénárt volt köteles fizetni. Ennek módosítása először 1794-ben történik, amikor a vármegye elrendeli a heti és országos vásárok alkalmával szedhető egységes helypénzek beszedését. E szerint: Terhes kocsi után 5 denár (országos vásárkor 10 denár) 1 mérő gabonától 1 denár (országos vásárkor 1 2/3 denár) Nagy sátortól 30 denár Közepes sátortól 20 denár Kis sátortól 10 denár Mesteremberektől 5 denár 376
