Arrabona - Múzeumi közlemények 34. (Győr, 1995)

Tanai Péter: Sós Antal és dudái

Ugyanerről bővebben beszel egy filmfelvételen: 1914-be Győrzámolon vótunk november tizenegy, tizenkettodiken vót Szenmarton, meghá most is csak akkor van. Há ekkor vittek oda a gyorzamoliak bennünket Remetérül, Dunaremetérül pásztornak. Sztá, de hát ügyi ott mint pásztorok vótunk szintig, sztá gyütt hozzánk egy ember. Nem tudom má Kisécsrül, - lakott vagy Nagyécsen lakolt, de valamelyik kösségbe itt lakott. Gyütt hozzánk hogy ismerkennyi apánkrul. Mer szóval azelőtt való nem torn hány évvel ott vót ez pásztor. Htá ez is ilyen piszmogó ember vót, hogy a legelőn több forgácsot lehetett utána látni. Tehát ez meghallotta, hogy Sós nevezetű van ottand, hát hogy ű megnézi ki ez a Sós, milyen ember lehet. Hát együtt barátságot kötnyi apánkrul. Htá közbe, beszédközbe előgyütt a szó a dudárul. Nem torn én apám kérdezte-e tüle, hogy szokott-e dudányi, vagy dudás-e, vagy micsoda. Ölég a hozzá, hogy ü aztán elhozta a dudáját. Elkezdett ottan nótáznyi, persze apám kísz vót minnyá egy féliter pálinkát hoznyi, mer a is tutta, hogy a duda csak pálinkán szól jobban. Dudálgatott - de nekünk két testvérnek igen megtetszett a duda. Hasztá mikor ez ement má, nyakon fogtuk a apánkat, hogy még ha együn, akkor - szóvá, dudát csinyátasson vele, má kettőnk részire. Jó van há nem is nagy üdő múlva együtt megin, mivel szövetség meg lett kötve má. Akkor aztá mondta apám, ugye hogy hát a gyerekek igen nyakamon űtek aszongya hogy köllene nekik duda. Hát aszongya jó van, há lehet aszongya csinányi. Hát aztá addig nem is gyütt mig a dudát nem hozta. No aszongya itt van a kedvetek aszongya. Thá mink aztá kezdtük nyeggetni a dudát öcsémmel. Elő-elő szedtük mink a dudát, akkor meg má apánk mérges lett. Meg mikor én akartam fújni akkor az öcsém húzkodta a kezembül - add ide én fújom \ Há most az elvette tülem. Akkor én küzködtem vele, hogy mér vetted e tülem, most én akartam fújni. Hát ugye még akkor oan, nem ugy ment mint köllött volna a fújás. Mer elejibe, mer először csak a likakat próbálgattuk, hangot. Na jó van e, hát akkor is. Hát ugye annak dacára, hogy egyik se tudott még, csak nyektettük mindig, há aztá mindig küszködtünk, hun egyik hun a másik a dudán. Eccer aztán aszongya apám, gyerekek aszongya vesztemre vettem én a dudát tenéklek, mer ti mindig veszekedtek rajta. Hát akkor aztá gondútam, islállát neki, hát nekem muszáj lesz valahogyan megpróbáni csinányi. Hát ugye má megfigyetem minden ríszit, mît hugyan kő csinányi. Tizenötbe aztá akkor má szereztem be fákat, meg bőrnek valót, mindent. Szóval először a duda részleteket csinyátam meg - kecskefejet - ekezdtem csinyágatni. Ugy hogy aztá, az első nem lett jó - me valahogyan essze fúródott a két fúró. Egybe egybe ment. Annyira hogy, má mikor kész lett a faragván, mos má készen van, mos má még a bőr kő. Hát egy keresztkomám, Fekete Frigyes az adott kecskét, de jó nagyot. Nagy lett a bőr. Há bizon a gyerek nemigen írle át, ugy hogy pántot köllött hozzá hasznányi. De aztán ment jól. Végre má aztá valamennyi nóta gyütt is küszködések közölt. Aztán, ugy hittak Horvát József, Kisbodakon lakott a is pásztor vót. Hát ügyi dudázni jól tudott, együtt hozzánk, meghallgatnyi hogy hogyan megy a dudálás. Csak ugy duda nékünn gyütt c. Aszongya, na fiam aszongya, fújjátok föl a dudátokat. Hát akkor mi, öcsémnek is megvót ami véve lett, nekem is lett külön. Először főfujta öcsém neki, valahán nótát lecsinyát neki, - jó van - aszongya ölig. Hát most má te fújd föl, aszongya, Anti. Me ismert névrü mindenünköt. Aztán föl322