Arrabona - Múzeumi közlemények 21. (Győr, 1979)

Timaffy L.: Kisalföldi kocsik, szekerek

dának, ezt 10 centinként kifúrták, beleállogatták a szálvesszőket és fonyóvesszővel befonták. A végeit leszegték láncmódra, mint a kosarat. Fontak még Rábaközben cserényt is. Ez csak két fonott oldal volt, akkorára fonták, mint a kocsi oldala. Trágyahordáskor a kast kivették és a cserényt állították neki a zápos kocsioldalnak, hogy a trágyát el ne potyogassák. A kasok, cserények évszázadunk második felében már kimentek a divatból, alig találni belőlük néhányat, mert az öreg kocsik oldalait is bedeszkázták. Fontos tartozéka volt a kocsinak az ülés. Legegyszerűbb ülés volt a kocsi oldalain átvetett deszka. Az elejére tették és erre ült a kocsis. Ha többen utaztak, hátra is csak ülésdeszkát tettek fel. Az első ülést úgy is megoldották, hogy a kocsi elejét suberrel lezárták, a kissaroglya és a suber közét szalmával kitömték, pakróccal letakarták és így ültek fel rá. Ilyenkor lábukat a fórhécen, vagy a rúdszárnyon tartották. Fonott ülések is voltak a kassal egybefonva, de külön is. Kasszerűen megfonták az ülést, a teteje kinyitható volt, bele élelmet s különböző holmikat raktak, pakróccal leborították és így ültek rá. Ujabban felváltották a fonott üléseket a gyárilag készült fédères ülések. Ezeket vaspánttal akasztották rá a kocsioldalra, s így utaztak rajta. A suber deszkából összeszegelt első és hátsó lezáró tartozéka a kocsinak, s a subertartó léc tartotta függőlegesen. Parasztkocsihoz csak ritkán, pl. homok, ömlesztett termény vagy állatok szállításakor használták. A vendégoldalt a két keresztfával a kocsi méretének megfelelően szögelték össze, vagy régen gúzzsal összekötötték, és ugyancsak gúzzsal kötötték a felső oldalfához is takaruláskor a kocsi rakodófelületének megnövelésére. Az oldalmagasító deszkákat terménybehordáskor, leginkább kukorica, répa, káposzta, ritkán burgonya szállításához használták a kocsi magasságának növelésére. A fék csak dombvidékeinken tartozéka a kocsinak, sík terepeinken nincs rá szükség. A Pannonhalmi-dombvidéken és Sopron környékén a legegyszerűbb fék az első kerekek küllői közé dugott hasábfa vagy fékfa. Régen ez volt általános, ma azonban már csak szükségből használják, mert nagyon töri a hátsóágast, amihez nyomja a forgásában megakadályozott kerék. Ma a láncfékeket használják leggyakrabban. Egyik megoldás a kerékkötő lánc. Az alsó oldalfához és a haslófához erősített lánc ez, amit a hátsó kerék küllőjéhez kapcsolnak és így akadályozza meg a kerék forgását. Másik láncos fékforma a vágólánc, amit az erősen meredek lejtőkön használnak. Ez ugyancsak a haslófán és az alsó oldalfán átkötött hosszabb lánc, amit háromszor, négyszer áttekernek a küllők között a talpsínen is. Ugyancsak megakadályozza a kerék forgását, de a láncmég a földbe is belevágódik és így jobban fékezi a kocsit. Ügyes fékmegoldás a fékvas is. Ez erős vaslemez, amit a kerékkötő lánccal a sín alá kötnek, s a megkötött kereket még csúszásában is fékezi. Végül legújabban csavaros fékekkel szerelik fel a kocsikat. Ennek tartozéka a fékpofa és rajta a fékfa, s csavaros szerkezettel a kocsi aljáról nyomják a hátsó kerekekhez vagy lazítják vissza őket. Ä kocsi részei, tartozékai így élnek a népnyelvben. Az elnevezések azonban nem egységesek, szinte falvanként gazdag változatokban jelentkeznek. A győri Mezőgazdasági Szakiskola néprajzi szakkörével harmincnégy községből gyűjtöttük össze a kocsi részeinek elnevezéseit a Kisalföld területén. Ezt táblázatokban mutatom be, amelyek jól mutatják népnyelvünk gazdagságát. 122