Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Éry K.: Skelettenfunde von landnehmenden Ungarn aus Szakony - Éry K.: Data about skeletal finds of Hungarian conquerors from Szakony

tett kendőket, ruhákat átfestették a kívánt színre, és a műhely mintakészletéből választva vagy a helyi szokás parancsát elfogadva, olajnyomással szegélyeztették a kendőt, a kötény alját díszítő bordűrt, szoknyát, de még az abroszt is. Ügy vélem, hogy nem elsősorban a szakmai specializálódás emléke, hanem a falusi nép XIX. század utolsó évtizedeiben bekövetkezett gyors elszegényedése az oka az olajtarkázás továbbélésének. A használt, kopott holmi megújult, nagyobb költség nélkül. Az olajnyomású anyagoknak azonban több műhelyben első osztályú, új anyagból való gyártásával is találkoztunk. így a pápai Kluge-cég külön mintakönyvet készített a fényes, habos végáru változatairól; de a fehérvári Montskóüzem is a legfinomabb összetételű olajfestéket használta. A szarvasi Süveges mester pedig Békésről kapta ennek receptjét Benczúr Sámueltől az 1880-as években. Az olaj festék alkotórészeinek minőségromlása a tekintélyesebb műhelyekben hamarább megszüntette ezt a munkát, míg a szegényebbeknél roszszabb kivitelben folyt tovább. A háborús időszakok pedig ott is felélesztették gyakorlatát, ahol szinte már el is felejtették a századforduló körüli divatját. Váltómunkában napjainkig végzik a műhelyek az olajnyomást, tarkázást. 8. A XIX. század utolsó harmadában meggyorsuló polgárosodás, a divat viszonylag gyors változásai, a kényesebb szövetek, anyagok ruházkodási használata fokozatosan igényelte a kelmefestő és vegytisztító ipar erősödését. Másrészt a népviselet elhagyásának gyorsuló folyamata a kisebb kékfestő műhelyek megszűnését eredményezte. Több helyen kelmefestésre tértek át, esetleg viszonteladóként árusították a nagyobb üzemek termékeit. Mások a kelmefestés mellett megtartották a kékfestés és olajnyomás váltómunkabeli formáját. A fővárosban és a nagyobb vidéki városokban, megyeszékhelyeken pedig a kelmefestéshez már a vegytisztítás is szorosan kapcsolódott. Az alább közölt műhelyleírásokban is találunk erre több példát. Azt mondhatjuk tehát, hogy az iparág a változó igényekhez idomult. 9. A népviseleti igények sokfélesége miatt a tarkázásnál használt fedőmaszsza és az utókezelés sokféle receptjét alkalmazták még a kisebb műhelyekben is. Egyszerűbbek voltak a fehér, sárga, zöld mintás változatok. Több figyelmet és munkát igényelt már a fehér-kék, fehér-sárga, sárga-zöld, kék-sárga mintázat előállítása. Az ún. oranzs, narancsszín pedig a legféltettebb receptek közé tartozott. A nemzetiségi ízlés, az életkor szerinti színhasználat kifejezésre jutott a viseletben. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a magyar lakosság inkább a középkék, nem túlságosan sötét kék alapon fehér, kék, kék-fehér mintázatot kedvelte. Vannak azonban helységek, ahol a színes virágú anyagok éppúgy kedveltek voltak, mint az említettek. A német-, horvát-, szlováklakta helységekben többnyire a sötét vagy szinte fekete hátfalú kelméket viselték, de voltak községek, ahol az indigóval túlfestett, ún. lángszín vagy vörnyeges hátterű és apró, sötét mintázatú ruhaanyagokat vásárolták. Érdemes hát a táji különbségeket figyelni, az egymásra hatást észrevenni. Az indantrénnal festett világoskék anyagok térhódítása szinte előttünk lejátszódó, gyors folyamat. (A kékfestés munkamenetével kapcsolatos speciális kifejezések magyarázatára — terjedelmi okok miatt — nem térünk ki az egyes műhelyek ismertetésénél. Az olvasó szíves figyelmébe ajánljuk az Arrabona 1971-ben megjelent 13. kötetét, amelyben a csornai kékfestő műhely munkájának leírása pótolja ezt a hiányt.) 189