Arrabona - Múzeumi közlemények 17. (Győr, 1975)

Timaffy L.: Családi közösségtől a szocialista közösségig. II.

Ha elfogyott a legelő, másik határrészre mentek, Cikolán, Ásványon pedig szigetről szigetre úszva vándoroltak. S mire végigjárták a legelőket, az első helyen újra zsenge fű várta őket. Kora reggel kezdték a legelést, délben a vízparton deleltek, s a délutáni legelés után karámban töltötték az éjszakát. A pásztorok a karám mellett kunyhóban pihentek vagy tűz körül heveredtek. Felszerelésük a csörgősbot és tarisznya volt, élelmüket maguk főzték. Legfőbb segítségük a jól betanított kutyák voltak. Szemmel tartották a jószágot, az elléseknél segítettek, s a betegeket szükség szerint maguk orvosolták. Az elhullott állatok bőrével számoltak el. Kapcsolatuk a külső világgal csak marharováskor volt, ha a közbirtokosság vezetői a tulajdonos gazdákkal ellenőrzést tartottak, vagy ha valaki vásárra vitt eladni jószágaiból. Nem volt könnyű elhajtani őket, megbontani az állatok kialakult közösségét. Esténként fejni jártak ki a közeli falvakból a leányok, menyecskék. Ilyenkor vidám, hangos volt a karám környéke. A messzire való teheneket a pásztorok maguk fejték, s a tejet túrónak, sajtnak dolgozták fel. így éltek kint egész évben: napfényben, esőben, szélben; s nem csoda, ha a jószág és a pásztorok is szilajakká váltak a természet ölén. Szent Mihálykor (szept. 29.) vagy ha szép, hosszú volt az ősz, Szent Mártonkor (nov. 11.) hajtottak be, sőt sokszor kint maradtak az első hóig. Télre szállásokba terelték az állatokat. Ezek nagy lábas színek voltak, oldalaikat befonták sövénnyel és sárral betapasztották. Tetejüket náddal fedték. Negyven-ötven marha, növendék, vagy ló, csikó fért el mindegyikben. Jászol még nem volt, az állatok szabadon mozogtak bent, s az eleséget elibük szórták, egy kis szalmát, töreket, szénát. Alomnak avart, szalmát raktak és tavaszig nem takarították ki, az is melegített valamit. Az állatok bizony megfogytak a téli hónapok alatt, és alig várták a tavaszt a pásztorokkal együtt, hogy megzsendüljön a fű és elkezdhessék újra kóborló életüket kint a szabadban. A belső legelőkön, az ugaron, tarlókon tartott kezes jószág naponta hazajárt. A nagy munkák idején az igásjószágot éjjel csapták ki legelni, ott pihentek is, és reggel újra igába fogták őket. A szabályozással, ármentesítéssel megindult mezőgazdasági fejlődés megváltoztatta az állattartás rendszerét is. Az ugar megszűnésével kialakult vetésforgók üzemi összefüggései az istállózást tették szükségessé a kellő trágyamenynyiség biztosítására, ez viszont a takarmánytermelést hozta magával, s a rétek gazdaságos kihasználását. A feleslegessé vált legelőket feltörték, s a növénytermesztés számára tették gazdaságossá. Az átállás sokkal nehezebben ment, mint a földművelésben. Nem volt könynyü az eddig szilaj élethez szokott állatokat betörni az istállókba. Idős családtagjaink Cikolaszigeten, Ásványon még jól emlékeznek ezekre a nehézségekre. „Otthun úgy köllött betuszkúni az istállóba a jószágot, mert vadul kapálóztak. Két öreg ökör közé kötöttük őket a jászolhoz. Erős lánccal köllött, mert a kötelet hamar elszakították, és már rontottak is ki a szabadba. Az igen vadakat úgy szelídítettük, hogy hasuk alatt átvett hevederrel fölhúztuk őket egy kicsit a gerendára, de csak annyira, hogy a csülkeikkel érték a földet. Sokszor három-négy napig is így hagytuk, mire végre maguktól enni kezdtek a jászolból." — Természetesen a szilaj élethez szokott magyarfajta állomány nem tudott gyorsan alkalmazkodni az új életkörülményekhez. A kevésbé szívósak megbetegedtek, elpusztultak. Az új tartási módhoz új fajták kellettek. így keresztezték a meglevő, szívós magyar marhát a behozott tarka marhával, és a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia irányításával végzett kitartó tenyésztői munka nemesítette ki az ún. mosoni tájfajtát, ami aztán a Kisalföld területén meghonosodott. Lóállo267