Arrabona - Múzeumi közlemények 17. (Győr, 1975)
Kozák K.: Bajelhárító jelképek, kőfaragványok középkori templomainkban (XI–XIV. sz.)
helyen — esetleg a kapu közelében —- lehettek. Az sem lehetetlen, hogy a gyerőmonostori Szent Mihály-dombormű eredeti helyen van ma is a templom D-i homlokzatán/ 1 '"' Diadalívek. Templomaink diadalíveinek fejezetein — de csak az egyik oldalon — is találkozunk olyan alakos vagy arcábrázolással, amelynek védő, bajelhárító szerepet tulajdonítunk. Ezek között azonban az eddig tárgyalt megoldásoktól, jelképektől igen elütő ábrázolásokat is találunk. A gyulafehérvári székesegyház diadalívének É-i fejezetén egy repülő angyal látható, míg a kisbényi templomban a diadalív egyik fejezetén egy arcábrázolás figyelhető meg (8/b. kép). A türjei, egykori premontrei prépostsági templom diadalívének É-i fejezetén egy háttal álló állatalak látható (12. kép), amely fejét az ócsai templom D-i kapuján látható madárhoz hasonlóan hátrafordítja. E mozdulatról korábban már szóltunk, s az állat hátsó felének az emberek felé fordítása ez esetben már feltűnőbb, mint az Ócsán látható. Az embert ilyen értelemben érő hatás még csak fokozódik, ha a magyarszentpáli fejezetre gondolunk (13. kép), amelynek ismertetését és részletes elemzését Entz Géza és László Gyula végezte el egy-egy tanulmányban/» 4 László Gyula felvetette e kérdést : hogyan tűrhette az egyház és a hivő nép, hogy a templom legszembetűnőbb helyére, a szentély diadalívére, ilyen riasztó szemérmetlenséget faragjanak? A felvetett kérdésre választ is próbál adni, ami igen hihetően hangzik: a felvetett kérdés a középkori ember gondolkozásában ilyenképpen — szemérmetlenség — fel sem vetődhetett. A középkori ember világképe más volt mint ma a miénk. A pillérfőn kifaragott, mélyen lehajló, bal karjára támaszkodó meztelen nő a templomba belépők felé fordítja jobb kezével széthúzott fenekét. Az alak feje letörött, de valószínűleg hasonló volt a XIII. század végén faragott freiburgi vízköpőhöz, amely vigyorogva tekint vissza háta felett, s az ágyékán keresztülfúrt csövön át ontja az esővizet az utca népére. A magyarszentpáli nő mögött két hal között álló életfa látható, amely a kereszténység fontos jelképei közé tartozik. Az igaz és rossz egymás mellett. Huizinga J. a következőket írja a középkor alkonyáról írt művében: ,, . . . a fiatal emberek a templomot találkahelynek használják fel s szemüket legeltetik a lányokon .. . Még a szajhák is mennek a templomba, hogy ott ismeretséget kössenek. A székesegyházban a szent ünnepkor fajtalan képecskéket árulnak, amelyek a fiatalságot elzüllesztik és semmiféle papolás nem segít ezen a szörnyűségen. Többször megesik, hogy a templomot és az oltárt erkölcstelenségekkel gyalázzák meg ..." A templom zárt tere — s ezt voltak hivatva biztosítani a védő, baj elhárító jelképek is — valamelyest gátat szabott a fentiekben leírtaknak, ha nem is akadályozhatta meg azoknak behatolását, elkövetését minden esetben. Zarándokláskor azonban kerítőnők raja kísérte az áhítatot kereső embereket/' 5 Az e kérdéssel foglalkozó hazai munkákból az olvasható ki — amint ezt László Gyula említi —, hogy az erősebb családi közösségben élő magyarságnál 43 Entz G., i. m. (1958) 108. és 76., 125—126. kép. — Gerevich T., i. m. CLXVIII. tábla. — Kozák K., i. m. (Győr, 1973) 130. és 3. ábra. 44 Entz G., Kolozsvár környéki kőfaragóműhely a XIII. században. (Kolozsvár, 1946) 7—9. és 1—3. kép. — László Gy., i. m. 4. és 1—3. kép. [Mindketten a magyar néphitben élő boszorkánnyal azonosítják a pillérfő meztelen nőalakját. A boszorkányokról: Diószegi V., Az ősi magyar hitvilág. Budapest, 1971. — Gecse G., i. m. (1973) 245—246. — Magyari-Kossa Gy., Magyar orvosi emlékek. Bp. 1930. — Róheim G., Magyar néphit és népszokások. Bp. 1925. — U. ő., Spiegelzauber. Wien, 1919.] 45 J. Huizinga, Herbst des Mittelalters. München, 1938. 228. kk. — László Gy., i. m. 7—8. 126
