Arrabona - Múzeumi közlemények 16. (Győr, 1974)

Domonkos O.: Magyarországi festőcéhek (I)

rosaiba, udvari műhelyeibe. A flämingek bécsi kiváltságlevele 1208-ban szervezetileg is védelmet nyújt e mesterség művelőinek. A posztósmesterséggel együtt művelt festés azonban mások által készített szövetekre is kiterjedt, így fokozatosan önállósodott, függetlenedett magától a posztó előállításának műhelyeitől, szervezeteitől. A 14—15. századi magyarországi adatok a vonatkozó néhány város — Sopron, Bártfa, Német-Lipcse — esetében már több mestert mutatnak ki egyidejűleg. A színes festést gyakorolják, amint az a középkori viselet divatjának természetes következménye. A 16. században az adatok gyarapodásából a mesterség gyorsabb ütemű terjedésére következtethetünk. Ennek magyarázata a nyugatabbra fekvő területek túltelítettségében keresendő, aminek természetes következménye a keletebbre levő, kézműiparilag fejletlenebb országok irányába való kirajzás. Ennek a betelepedésnek a következménye a török által meg nem szállt területeken kezdődő céhes szerveződés a festőiparban. így Lőcse, Eperjes, Késmárk, Igló, Szepesváralja, Kisszeben városok közötti egyesülés. A 17—18. század fordulója körül ugrásszerű a változás. A 17. században jelentős a vallásüldözések elől menekülők száma, kik között hiteles adatok szerint festők, posztósok (akik a festéssel is foglalkoztak) is találhatók. A 17. század végén meginduló hivatalos telepítési politika a mesteremberek behívását külön is szorgalmazta. Ennek a bevándorlási hullámnak 1740 körül van vége. Eredményei a festőiparban is megmutatkoznak. A felvidéki városokban, melyeknek fejlődése a török idő alatt is egyenletesebb, Lőcse után Eperjes, majd Késmárk mesterei alakítanak önálló céheket, hatáskörükbe vonják a kisebb helységek mestereit is. Az ország nyugati felének mesterei pedig a bécsi főcéh kötelékébe tartoznak. A 18. század közepén Európa-szerte hatalmas a textilipar fejlődése, fokozódik specializálódás, kiéleződik a rokon szakmák között a verseny. A céhkiváltságok akadályai a szabad verseny kibontakozásának, okozói az évtizedes pereknek és ellenségeskedéseknek. A nyugatabbra fekvő országok textilmanufaktúrái menekülésre kényszerítik a kis műhelyek tulajdonosait, akik a 18. század második felében szervezett újabb telepítésekkel nagy hullámban érkeznek az országba. A 18. század végén a Felvidék és Dunántúl területe szinte már telítettnek mondható a festőipart illetően, amint ezt a lőcsei, eperjesi és pozsonyi céhek mesternévjegyzékei és vonzáskörzeti térképei is mutatják. A 18—19. század fordulóján már érezhető a Duna—Tisza köze és a Tiszántúl felé történő kirajzás, ill. megtelepedés is. Ezt nemcsak az előbb említett jegyzékek, térképek bizonyítják, hanem a vegyes és egyesült céhekben megjelenő festőmesterek száma is. A céhek függőségét illetően két jelentős centrumot figyelhettünk meg, melyeknek nagy hatása volt a céhalakításra és egyes vitás kérdések eldöntésében. A felvidéki városok a boroszlói főcéh vonzáskörzetébe kerültek, aminek részleteit, okait nem sikerült megismerni a feldolgozott forrásokból. Ezzel egyidőben a bécsi főcéh hatáskörrel bír az északi területeken is, hiszen az eperjesi festőcéh a bécsiek filiájaként működik 1672-től. A bécsiek hatásköre az ország nyugati és déli felében teljes mértékű. A főcéhhatáskört szerzett lőcsei, eperjesi és pozsonyi szervezetek egysége a 18. század végére jelentősen megbomlik, meggyengül. A mesterek számának növekedésével, az ellentétek fokozódásával együtt jár egyes városok, területek kiválása, önálló céhek alakítása. Ezt a folyamatot gyorsítja az 1805-ös és 1813-as céhrendelet, amely a vegyes és egyesült céhek alakulását elősegíti, a szabad 133