Arrabona - Múzeumi közlemények 16. (Győr, 1974)
Domonkos O.: Magyarországi festőcéhek (I)
oszlásának félelme, a konkurrencia további növekedése arra készteti a mestereket, hogy kevesebb inast szabadítsanak fel, nem kívánatos az úja'bb műhelyek alapítása. Ennek érdekében a mesterfelvételi taxát is jelentősen felemelik, nehezítik a remeklést. A munkaerőt a vándorló legények biztosítják, akiknek semmi reményük arra, hogy nagy befektetést igénylő műhelyt alapítsanak, sorsuk az örök vándorlás vagy pedig a beházasodás. A legények szálláskönyve sajnos nem maradt fenn, csak az inasszabadítás alkalmával jelen volt legények neveit és származáshelyeit ismerjük. így Augsburg 1676, Brandenburg 1701, Leipzig, Villach, Zeil aus Bamberg, Tarvis 1745, Ravensburg, Magdeburg 1750, Eggenburg 1752, Sagan 1754, Nürnberg, Zweibrücken, Strassburg, Grafenberg, Berlin, Königsberg stb. városok legényei szerepelnek a feljegyzésekben, a hazaiak mellett. 25 Az iparág fellendülésének nagy korszaka a 18. század közepe, a kékfestő divatjának gyors ütemű térhódítása. A színes festések mellett, melyek meleg eljárással készültek, megjelent az indigó hideg csávás módszere a negatív nyomással együtt. A „Porzellandruck", a „Druck auf holländische Art", az „indiennes" elnevezésű eljárások mind a keletről, Nyugat-Európán át érkező kék-fehér, sokszínű mintás anyagok előállítására, utánzására törekedtek, mondhatni elsöprő sikerrel. Ez az áramlat természetesen Magyarországot is elérte, ami azután a festés és nyomás rokonszakmáinak kíméletlen versenyéhez vezetett. Az ország textilszükségletének kielégítésében nagy szerepet kapott a felvidéki területek finom vászna, illetve a morva és sziléziai műhelyekből behozott és itt kékre festett és mintázott anyagok nagy kereskedelme az ország délibb területeivel. Tovább növekedett tehát a műhelyek száma. Az északi területekről, ill. külföldről betelepülő mesterek az Alföld településein létesítettek műhelyeket. A nagy múltú céhek igyekeztek ezeket is soraikba felvenni, ami a céhvagyon növelését is jelentette. így éles harc alakult ki a két nagy, Lőcse és Eperjes, festőcéhei között. 1762-ben a lőcsei céh terjedelmes beadványban tárja fel, hogy az eperjesiek megszegték korábbi megállapodásukat (1694), miszerint nem- vesznek fel egymás területéről vidéki mestereket. A lőcsei céh egy levelet köröztetett mestereinél, melyben „Mangler"-nak, fuscher-nek bélyegzi az eperjesieket, a nála tanult legényeket és a felvett mestereket egyaránt. Bizonyságul kimondják, hogy az eperjesiek nem is rendelkeznek céhlevéllel, tehát törvénytelen az eljárásuk. Az eperjesiek ekkor veszik elő a bécsiektől kapott céhlevélmásolatot, valamint a bécsi festőcéh levelét, mely szerint ők a bécsi céh „Virtel-Lade"-ját képezik — 1672 óta — törvényesen működnek. Ebben azt kifogásolja a lőcsei céh, hogy a kiadott másolatot, illetve a Virtel-Lade jogot Bécs városa nem erősítette meg, ezért az ő királytól kapott kiváltságlevelükkel szemben az nem bír semmiféle erővel. Az említett körlevélben arra is kérik a lőcsei céhhez tartozó mestereket, hogy az eperjesieknél tanult legényeket ne alkalmazzák, az önállósodottakat pedig ne ismerjék el mesternek. A hír hamarosan eljutott a bécsi festőkhöz is, akik panaszt tettek az alsó-ausztriai kereskedelmi egyesületnél. Ez hivatalos vizsgálatot kér, és még az udvari Comissio-t is sértettnek érzi az ügyben. Ezzel azután egy évtizedes per vette kezdetét, amiben a kassaiak is érdekeltek voltak az eperjesiek oldalán. A per folyása alatt az eperjesiek 1767-ben, a céhlevelek általános megújítási kötelezettsége idején, Mária Teréziától hiteles céhlevelet nyertek. 20 A per 1772-ben kiegyezéssel ért véget. Eszerint a lőcseiek a 25 Levoca, XII. 90,'a. Zechenbuch. Lásd: Függelék 6. 26 Presov, Tinctores Invent. 4158. C. Far. II. 108
