Arrabona - Múzeumi közlemények 14. (Győr, 1972)

Timaffy L.: Természeti adottságok hatása a szigetközi szénamunkákra

A SZÉNAGAZDÁLKODÁS NÉHÁNY SAJÁTSÁGA A SZIGETKÖZBEN A népi gazdálkodás munkamódjait a természeti adottságok és az üzemi lehetőségek befolyásolják. Ez az összefüggés mutatkozik meg a népi földművelés és állattartás munkáinak időpontjában és módjában. A szénagazdálkodás különösen is a földrajzi adottságok függvénye, ezért a természethez alkalmazkodás itt tanulmányozható legszemléletesebben a táji keretek közt végzett munkamódok sokszínűségében. A szénával kapcsolatos sok munka: az első és második kaszálás, a merőszéna és a sarjú szárítása, gyűjtése, takarolása, tárolása nagy vonásokban egységes az ország területén. Kitűnő táji és összefoglaló tanulmányok adnak róla áttekinthető képet. (L. az irodalmi összefoglalást.) A táji adottságokhoz, főképp a felszínhez, időjáráshoz, vízjáráshoz alkalmazkodás azonban a fő munkák elvégzésének módját igen változatossá, sokszínűvé teszi. Ezt szeretném megmutatni hazánk egyik vizektől zárt, egyéni tájában: a Szigetközben. A Duna és fattyúága, a Mosoni-Dunaág közti vízjárta terület régen, a szabályozás előtt főképp állattartásra volt alkalmas. Földet művelni csak az árvizektől el nem öntött magasabb szigethátakon lehetett. A szénagazdálkodás hagyományai tehát itt a természeti adottságokban gyökereznek. A szabályozás, ármentesítés ugyan megzabolázta a vizeket és a földművelést kiterjesztette a Szigetköz egész területére, a folyóágak árterében, a szigeteken, a hajdani vizenyős, „lapos" területeken azonban a szénagazdálkodás ma is a legalkalmasabb, legjövedelmezőbb üzemi forma. Munkáinak időpontja és módja viszont sohasem egyforma, mindig az időjáráshoz és vízálláshoz alkalmazkodik. A természeti adottságok hatása először a rétek, kaszálók „fölböcsülésében" mutatkozott meg. A felszabadulásig, ill. a Tsz-ek alakulásáig a réteket az uradalmak, községek és a közbirtokosságok kezelték. A földrajzi nevek ma is őrzik a határban a régi Uraságirít, Közsígirít, Zsöllérrít, Gazdákríttye elnevezéseket. Évről évre „részért", vagy árverésen, „licitán" adták el a kaszálás jogát. A rész, illetve a kinyilalt terület nagysága a várható terméstől, tehát az időjárástól függött. Kaszálás előtt „fölböcsülték" a réteket és annyi nyilasra osztották, ahány kocsira becsülték a termést. A nyilasok nagysága tehát évről évre változott a terület felszínétől és a rajta levő fű minőségétől függően. Lépéssel mérték ki, 20—25—30 lépést és sarkait kikarózták, régen „megkompúták" (kompol), vagyis kis lyukakat vágtak a sarkaiban, a közöket pedig „begyúrták", egy lábnyom széles „mesgyét" tiportak a nyilasok közé. Régen rovásokkal jelölték meg a nyilasokat (1. ábra), és az ágfákra vésett rovásokat húzták ki kalapból, vagy a kamarás markából (ő kezelte a közbirtokosság vagyonát). Ki melyik rovást 185