Arrabona - Múzeumi közlemények 14. (Győr, 1972)
Kozák K.Levárdy F.Sedlmayer J.: A győri székesegyház Szentháromság (Héderváry-) kápolnája
természetesen adatunk nem volt, a gerincmagasságot így a székesegyház felmenő falához, illetve új tetőzetéhez viszonyítva kellett megválasztani. Ügy véltük jónak, ha a kápolna gerincének magassága meghaladja a mellékhajó főpárkányának nívóját, hogy a kápolna tetőzete a főépület tetőzetével látványban öszszemetsződjék (31. ábra). A kápolna keleti homlokzatához csatlakozó copf előcsarnok bontását eredetileg többen is javasolták, a gótikus épület homlokzatának kiszabadítása miatt. Hefele Menyhért előcsarnoka, különösen szép homlokzata azonban önálló műemléki értéket képvisel, amelynek elbontása egyrészt értékcsökkenést jelentett volna, másrészt gyakorlati szempont is felmerült: mint szélfogó sem nélkülözhető. Az előcsarnok megtartására törekedve végül is úgy döntöttünk, hogy homlokzatát és belső csehsüvegboltozatát megtartottuk, csak a kápolnához, illetve az átellenes oldalon támpillérhez csatlakozó hevederívét bontottuk ki. A széles heveder eltávolításával a kápolna keleti homlokzata kiszabadult, ideeső ablakát pedig megnyithattuk. Még több fejtörést okozott a kápolna nyugati, Rava-féle bővítés maradékának megtartása, illetve esetleges bontása. Ez a kívánság a középkori épülettömeg nagyságának visszaállítása miatt logikusnak tűnik, amelyre nyilvánvalóan Csányi is törekedett. E csábító gondolatnak azonban ellentmondott a bontandó falazat több évszázados volta, a Lippert-féle karzat és boltozat szétbontása, valamint a karzat alatt elhelyezett Apor-tumba elhelyezésének gondja. Rajzi kísérleteket végeztünk az épülettoldás részleges bontására; nevezetesen csak felső részének eltávolítására, a karzat alatti tér megtartásával. E kísérletek során kiderült, hogy a részleges bontás után hátramaradt tömeg — még ha egyébként a felső rész eltávolítása elfogadható is lenne —, oly kedvezőtlenül befolyásolta volna a kápolna déli és nyugati nézetét, amelyet nem vállalhattunk, hiszen az a ránkmaradt tömeg képénél gyengébb lett volna. A helyszíni kutatások eredménye helyenként építészettörténeti jelentőségű, egy részüket azonban a helyreállítás során legalább közvetve felhasználtuk. Nyilvánvaló volt, hogy a kápolna gótizáló párkányát Csányi készíttette: sem magasságára, sem eredeti formájára hiteles adata nem lehetett. Ezzel szemben egyértelműen megállapítottuk, hogy a déli homlokzatot felül valamely gazdagon megformált architektúra zárta le, amely a támpillérek oldalai mellett megmaradt oszlopokról indult és keretezte az ablaknyílásokat. A karzathoz tartozó falmezőben ez a kiképzés kettős ívű volt, amelyet az oszlopok magasságában mezőközépen levő konzol és vállindítás lefaragott felületei bizonyítanak. Ez a megfigyelés eredményezte azt a gondolatot, hogy a hamis neogót párkányköveket elbontsuk, és a szokásos főpárkány helyett inkább e hiányzó architektonikus kiképzésre utaljunk. Tervünk szerint a faltetőről 14 cm-es kiülésű műkőelemeket lógattunk le, amelynek alsó vonala igazodik az ablakok külső ívéhez, illetve a karzatmezőben megtalált nyomokhoz. Az elemek falra vetett árnyékai a megszűnt tagozatokat jelzik, úgyhogy nem fedik a falazaton levő levésett nyomokat, és azok még alulról is szemlélhetők. A lelógatott műkőelemek hozzásegítenek a kápolna eredeti tömegének kiemeléséhez is, egyben feleslegessé teszik a mai építészettől idegen „főpárkány" tervezését (32. ábra). A belső falkutatás eredményéből adódott a székesegyház déli mellékhajójába nyíló két ablak és bejárat megoldása. A kápolna hosszú hajóablakának alsó részében levő, 1861-ben készült felfalazást már a kutatás során kibontottuk, hogy a falazatban meglevő lábazatokat szabaddá tegyük. A kápolna szentélyének ablakában a levésett, de előbbivel azonos lábazati profilokat habarccsal egészí141
