Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)
Domonkos O.: A csornai kékfestőműhely
végül az ember szeme láttára világoskékre változik. Itt oxidációs folyamat játszódik le az oldott indigó és a levegő érintkezés következtében. A ráfot csak annyira húzzák fel, hogy az anyag alja pár centire legyen a víztől, a visszacsorgó lé ne verjen nagy habot, kevesebb oxigén jusson az indigóhoz, ne menjen végbe haszontalan oxidáció. A felhúzott vászon lapjait kb. másfél méter hosszú, ujjvastagságú bottal, a hűtőpálcával szokták szétválasztani, megmozgatni, levegőztetni, hogy a színeződés mindenhol egyenletesen menjen végbe. Az összetapadt helyeken foltos lesz az áru az elégtelen oxidálódás miatt. A tarkázott kelme esetében óvatosan kell hűteni, levegőztetni az egyes rétegeket, nehogy a fedőmaszszát is leverjék az anyagról, mert ott a minta hibásan festődik. A koronaráfon levő anyagokat kétszer kell körülhűteni, mindkét oldalról megmozgatni. Félórai levegőzés után eresztik vissza a ráfokat a medencébe. — A csillagráfok használata súlyuk miatt ugyan igen nehéz, de nem igényel külön hűtést, mert a kifeszített rétegek közé könnyen bejut a levegő. Ha friss a kipa, akkor 3—4 cúg után fordítanak. A koronaráfról leszedik az anyagot, majd újból beakasztják úgy, hogy ami eddig szabadon merült a folyadékba, ezután az a széle kerüljön a haklira. A csillagráf esetében egyszerűen megfordítják az egészet, és úgy engedik vissza a kipába. A fordítás értelme az, hogy az áru egyenletesen festődjön meg. A medence vizében ui. egyenetlenül oszlik el a festék az ülepedés során. A felszínhez közelebb kevesebb, lejjebb pedig több, sűrűbb a festék. Ezért, ha fordítás nélkül festenék készre a kelméket, akkor az alja sötétebb lenne, mint a felső széle. Fordítás után még 5—6 cúgot adnak a vászonnak, és ezzel teljesen el is tűnik az árnyalatnyi különbség. — Amikor úgy látják, hogy elég sötét már a színe, akkor kis darabot levágnak a végéből, és kénsavas-sósavas fürdőben kiöblítik, napon vagy kályha mellett megszárítják. Ha így is elég sötétnek találják, akkor lecsorgás után leszedik a végeket és viszik a szárítóra. Ellenben, ha szükséges, adnak még neki 2—3 cúgot, hogy sötétedjen. Nyáron a nagy udvari szárítóra teregettek, a lécek közé szorítóéket nyomtak, ezzel fogatták oda az anyagot, védekezve a Hanság felől fújó erős szél ellen, nehogy leszórja a kelméket a szárítóról. Száradás után a kicsapódó mészkristályoktól fehéres színt kap a kékre festett vászon. — A század elejétől 1945-ig télen-nyáron használták a téli szárítót, így az időjárástól függetlenül dolgozhatott az üzem. A száraz végeket összerakták és vitték a feketekonyhába savazni. Négyszáz literes fakádban egy százalékos sósavas-kénsavas oldatot készítettek. 90 %-os kénsavból másfél litert, sósavból ugyanennyit öntöttek a hordó vizébe. Ez az oldat kb. 30 vég vászon öblítéséhez elegendő; utána cserélni kell, mert már erejét veszti. Savazáskor mindig a tarkázott anyagot veszik először munkába, mert ennek erősebb oldat kell, hogy a fedőanyagot, a papot jól leoldja, és az előtűnő minták szép fehérek legyenek. A pappal takart helyeken ugyanis nem festődött meg az anyag, hiszen ott az oxidáció nem mehetett végbe, megmaradt a kelme eredeti alapszíne: a fehér. Savazás után tiszta vizes öblítés következik, majd ismét savazás, friss oldatban fürösztik, hogy a maradék pap- és mésznyomok is leoldódjanak. Ezt ismét tiszta vizes öblítés követi, jóramossák, tisztázzák az árut. Ez az utolsó öblítés igen fontos, mert ha véletlenül elmaradna, akkor az anyagon maradó kevés sav lassan szétmarná a vásznakat. A nem mintázott, egyszínűre festett anyagot sima árunak mondják a kékfestők. Ennek a készítése nem kíván olyan nagy gondot, mint a tarkázottaké. Általában a kimerülőben levő kipát, a fuksz kipát húzatják simával, vagyis a 133
