Arrabona - Múzeumi közlemények 8. (Győr, 1966)

Németh I.: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája

ken tömeges, egységes, jól áttekinthető, az itt gyűjtött anyag megközelítően teljes. Az országos, de rendkívül hiányosan feltárt anyagot a dolgozat állandóan szinkronban tartja,. A szokások kultúrtörténeti vonatkozásait most, a szempontok sajátosságaira való tekintettel nem tárgyaljuk — érintjük —, noha ezek összehasonlító vizsgálata a későbbiekben elkerülhetetlenné válik. I. A népi közösségekben élő fiatalok kapcsolatainak rendszere Kétségtelenül komoly jelentősége volt a fiatalok életében azoknak a felismeréseknek, amelyekben rögzíthették, hogy rendelkeznek a teljes értékű ember képességeivel, hiszen ezeken keresztül tudatosultak kapcsolataik új lehetőségei, s mélyültek el egyéniségük alapvonásai. A felismerések azonban nem fordulatszerűén, hanem képességeik gazdagodásával együtt folyamatosan jelentkeztek. Ezért nehéz megérteni, hogy a felnőttéavatás rítusai a fokozatos emberi kiteljesedést miért teszik fordulatszerűvé, a folyamatot „pillanattá"; miért kényszerítik az emberre a látszatot, hogy nem azáltal válik felnőtté, hogy tanul, gazdagodik, hanem azáltal, hogy felavatják. A felismerés, kapcsolataik új lehetőségeinek tudatosulása ezen túl nem is pusztán egyéni, hanem általában közösségi tevékenység eredménye, mert a közösség aktivitása fejeződik ki a rítusban. Addig ugyanis, nem tekintik felnőttnek a fiatalokat, míg a szertartáson át nem estek, és ezt a pillanatot igen élénken számon tartja, a közvélemény. A felnőtt fogalma valami módon ismert és körvonalazott a közösségben, s az egyéni emberi profilok eszerint alakulnak, eszerint válnak közösségivé. A kérdést egyszerűbben is fel lehet tenni: Az avatás két korcsoport határán jelentkezik — s mint az alább tárgyalandó példák bizonyítják — az egyik korcsoportból a másikba való áterüelés után az egyén számára elveszti jelentőségét. Az avatást ezek szerint elég a korcsoportok egymásra rétegezettségéből levezetni: „A gyermek is résztvesz; a munkában képességéhez és erejéhez mérten, azonban ez még inkább a beletanulás, beleszokás időszaka. Amint azonban eléri az ifjúkort, teljes jogú és kötelességű tagja lesz a közösségnek. Ez a korcsoport erősen elkülönödik mind le, mind felfelé. ( ) Az alulról felfelé való törekvés állandó, a növekvő gyerekek, legénykék már a nagyokat utánozzák, s a soraikba akarnak jutni. Ez azonban nem történhetik egyszerűen, csak akkor, amikor a legényke már bizonyságot nyújt arra, hogy megállja a helyét a nagyok sorában. A mindenkori termelési mód határozza meg az ember munkakörét, feladatait s ehhez szükséges képességet, tudást kell megszereznie a legények sorába kerülőnek."2 A „nemek szerinti tagozódás, ezen belül a korok szerinti"

3 tehát alapja lehet az avatási rítusnak, s a népi közösségeknek erre a képletére a szokást felépíthetjük. A népi közösségeknek a nemek és életkorok szerinti „tagozódása" — tény. A felnőttéavatás rítusai valóban két korcsoport határán jelentkeznek. A nemek szerinti „tagozódás" valósággal rányomja a bélyegét az avatási rítusokra, mert leányavatással alig találkozunk; olyan szép és teljes változatait, mint a legény2 Szendrey A., Legényavatás. Ethn (1952) 358. 3 Uo. 16* 243