Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)

Czigány B.: Adatok a Győr megyei hajósmolnárok életéhez

hogy a kolozsnémai part mellett, valamint a felette levő Bánom révben őrlő hajósmalmaikat is a könnyen megközelíthető innenső jobboldalon teleltessék többi társaikkal együtt. Ezeknek a hajósmalmoknak a biztonságot nyújtó telelő helyekre juttatása nehéz feladat elé állította a molnárokat. A Duna medre ugyanis mindkét község mellett meglehetősen széles. Emiatt azután a hajósmalmok csak kikötés és part mellé eresztéssel nem kerülhettek át a folyó telelő oldalára. A part mellé eresztett malmokat előbb még fáradságos munkával át kellett úsztatni a teleltető part mellé. Ha az átúsztatás minden baj nélkül megtörtént, csak azután kísérhették, vagy vontathatták a malmokat — a már ismert módon — telelőhelyükre, a többi hajósmalom mellé.

3 A hosszú tél után, amint a tavasz megérkezett és a Duna zajló jege a hajósmalmokat már nem veszélyeztette, a molnároknak újra munkához kellett látni. A telelőből kihozott malmokat vissza kellett úsztatni állandó helyükre, hogy ott újra szegre kössék őket és mielőbb megkezdhessék újból az őrlést. A vízből kifogyott gönyüi malmokat gyakorta nyáron is át kellett úsztatni váltóhelyükre. A két malomcsoport hajósmalmainak számottevő részét tehát évenként kétszer, ősszel és tavasszal nemcsak ki- és bekötni kellett a malomszegre, illetve malomszegről, hanem át is kellett azokat úsztatni egyik partról a másikra. A hajósmalmok átúsztatását, valamint a vele járó nagy gyakorlatot és figyelmet követelő munkát a molnárok átcsapatás, átvágatás-nak nevezték. Az átcsapatás, átvágatással kapcsolatos munka több tekintetben a kukázáshoz hasonlított. Amíg azonban kukázással a hajósmalmot az állandó őrlőhely feletti telelőből a malomszegig kísérték, addig átcsapatással, átvágatással a hajósmalmot a Duna egyik partja mellől a másik mellé kellett eljuttatni. Ősszel tehát, — a már ismertetett módon — előbb a part mellé eresztették a hajósmalmot,

3 tavasszal pedig kihozták a telelőből és alkalmas helyen a part mellé állították. Ha azután az előkészületeket a molnárok rendben találták, hozzáfogtak a malmok átcsapatása, átvágatásához. Legelőször is a 80—120 m hosszú anyakötél egyik végét a házhajó külső bakjaira hurkolták, a másik végére pedig a mintegy két bécsi mázsa (112 kg) súlyú nehéz vasmacskát kötötték. A vasmacska a céhtagok közös tulajdona volt. Szükség szerint bármelyik tag használhatta.

4 A vasmacska egyik kapájára rákötötték a fejkötelet. Ezután a csákatyúkötél egyik végét a hosszának megfelelően kettős hurokkal az anyakötélre kötötték és a végét lajfánt-tal

5 rögzítették az anyakötélre. Másik végét pedig a vőgyhajóra. kötötték. A kötelek megerősítése után a vasmacskát betették a ladikba és 60—100 méterre a hajósmalom fölé eveztek, majd gyorsan befordultak a Duna közepére. Itt azután a vízbe dobták a vasmacskát. Amint a vasmacska megkapaszkodott a folyó fenekén, a part mellé állított és két kötélre kötött malmot a parttól eleresztették, miközben az 2 Uo. 224. 3 Uo. 224. 4 A céh vagyonát feltüntető összeírásban az 1806. évben a 13. tétel alatt szerepel „Egy. Öreg. vás matska". Az 1843. évi összeírásban a 6. tétel alatt a vasmacska súlyát is feltüntetek. „Vagyon egy nagyobb Szerű mint 2. Mázsa Nyomású vas matskája . . ." XJMA Céhir. 5 A lajfánt régi anyaikötéi még használható, kipödört középső része. Ha kóccá tépték és olajba mártották, akkor lyukak, repedések betömésére is használták. Farkas János, 1947-ben 66 éves volt hajósmolnár közlése (Gönyü, Fő u. 49.). A lajfánt jelen ése: „ .. erősebb fonal, vastagabb madzagféle, leginkább a szétbontott kötélnek eggyik fonala". Szinnyei J., Magyar Tájszótár I. (Bpest, 1893—1896) 414