Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)

Kozák K.: Győr-Sopron megye középkori egyeneszáródású templomairól

nemzet egyik legnagyobb kincsén a sodronyzománcdíszítések rohamos és végleges pusztulás előtt állanak. Azoknak további pusztulását azzal a módszerrel, amit azt eddig tették, megszüntetni nem lehet, csak elősegíteni. Egyetlen lehetőség van ezen pótolhatatlan, pusztuló kincsünk további évszázadokra való megmentésére: a szakszerű, alapos és egyetemes, nem ötvös-technikákkal való sürgős megjavítása, restaurálása." III. A herma értelmezésének kérdései Az értelmezés kérdéseiben szem előtt kell tartanunk, hogy óhatatlanul belejátszik saját korunk és egyéniségünk tudata, értékelése és művészet-felfogása. Ez pedig merőben más mint a középkoré volt. A mi szemléletünk erősen történeti jellegű. Tekintetünk a barlangi festményektől a máig pásztázza az alkotásokat és önkénytelenül is mindig viszonyítunk. Mondják — s joggal —•, hogy a közlekedési és hírközlő eszközök, folyóiratok, könyvek révén ma a földgolyó emberisége egyetlen nagy egységgé vált, vagy legalábbis azon az úton halad. Az új s újabb művészeti irányok visszhangra találnak szinte egyik napról a másikra a földkerekség legtávolabbi pontjain is. — A középkorban ennek természetesen még nem volt meg a lehetősége. Egy-egy terület művészete szinte belterjesen alakult, a helyi iskolák egyik-másik nagy egyénisége néha emberöltőkre rányomta egyéni formálásmódjának bélyegét az utódokra. E belső fejlődést az egyházon, az uralkodócsaládokon, a kereskedelmen és a művészek vándorlásán keresztül szőtte át a távolabbi területek művészetéről való tudás. A kereszteshadjáratok nyomán a kereskedelem az Európán túli keletig tágította a szemhatárt. A szigorúbb elzártságot az egyes területek között a latin nyelv nemzetközisége is lazította. Mindezek ellenére még a középkor alkonyán is jól megkülönböztethetők zárt területek és iskolák, hogy mást ne említsünk, példának okáért a flamand és olasz művészeten belül is az egyes tájegységek eltérő formálásmódja. Ezen kívül, a középkor művészet-szemléletében alig találjuk nyomát a nagyobb távlatú múlt megbecsülésének, inkább a mindenkori jelen uralmát látjuk. A múlt építményei, műalkotásai csak annyiban jelentenek értéket, amennyiben még jó] használhatók, időállók. Egyébként állandó volt az átépítés, rombolás, új építkezés, amely semmibe sem vette az elmúlt korok ,,idejétmúlt" műalkotásait. Hasonlót figyelhettünk meg részben a győri hermán is, de itt a hagyomány ereje sok tekintetben kötötte az újjáalkotók kezét. Nem ismerte a középkor a művész — mai értelemben vett — egyéniségét sem. Az egyéniség szabadosságával szemben, akkor a szolgálat szellemének, a világosság, közérthetőség követelményének légkörében formálódott ki a —• természetesen akkor is meglevő — művészegyéniség. Leonardo nem véletlenül óvja a reneszánsz „moidem" művészeit attól, hogy egymástól tanuljanak. Tanácsa': minden művész közvetlenül a természet tanítványa legyen.

30 Az egymástól való tanulás — a középkor! — szerinte a művészet hanyatlásához, a szellem elrenyhüléséhez vezet. A leonardoi figyelmeztetés a még mindig életben maradt középkori szellemet veszi célba s egyúttal elindítja azt a folyamatot, amely az egyéniségnek azokat az oldalait fejleszti ki, amelyekben másoktól különbözik. A középkorban a művészeknek éppen azok a tulajdonságai fejlődtek ki, amelyek 30 Leonardo da Vinci, Trattato della pfttura 66. fejezet (vö. H. Ludvig—M. Hesefeld kiadását (Jena, 1925) 52.). 182