Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)
Horváth B.: Adatok Orbán Dezső életéhez és művészetéhez
dítója és elméleti megalapozója azonban a szobrász Hildebrand volt, kinek úttörő, a festészet fejlődésére is döntően kiható szerepét ezúttal is szeretnénk hangsúlyozni. Ez az irány természetesen sokat merített Manet és Monet művészetéből is, Monet már említett tájképei csak úgy jó kiindulásként szolgálhattak, mint Maneté, kit Kernstok épp a „Nyolcak" nagyszabású kiállításának évében, 1911-ben nevezett „a legstruktívebb festők egyiké"-nek, szembeállítva azzal az iskolával (az impresszionistákéval), melynek akaratán kívül lett apja s mely a legtöbb charlatánt nevelte. 25 Orbán „Tájkép"-e ez egyik felfogásról a másikra s ebből következően az egyik stílusról a másikra való átmenetnek érdekes, tanulságos példája. Az eddig síkban látó és dolgozó művész, ki azonban már a „Charentoni házak"-ban is igyekezett az impresszionizmus végletességeit elkerülni, sőt, egyfajta, már a posztimpresszionizmusra jellemző összefogottságot megvalósítani és felépítettséget hangsúlyozni, láthatóan cézannei ösztönzésektől vezettetve megkísérelte levetni magáról az impresszionizmus utolsó maradványait is, a kép középterének házaiban már cézannei értelemben vett teret, szerkezetiséget és testiséget igyekezvén adni. A kép egészén ez új felfogást persze még nem sikerült keresztül vinnie a művésznek, bár az erre való törekvés megmutatkozik az előtérben is, sőt, a falu jobb széle mögött emelkedő dombon is a háttérben, mely a tájat lezáró kékes-lila dombvonulat előtt helyezkedik el világos oldalával remekül éreztetve a hegy anyagát, mélységét és magasságát. A tér, a testiség, az anyag éreztetésének arra a fokára azonban, mint egy-két évvel későbbi csendéleteiben, persze még a középtérben sem jutott el, nemcsak mert a megoldás nagyon iskolásán hat, hanem mert még ebben is érződik, mert ily rövid idő alatt nem lehet teljesen levetni egy beidegzett látásmódot és művészi gyakorlatot, az impresszionista képépítési mód maradványa. Ha Orbán tájképét a felépítés szempontjából megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az tulajdonképpen vízszintes rétegek egymás fölé helyezéséből áll. A jobb oldalon végighaladva öt, a bal oldalon négy réteget különböztethetünk meg. Ezek a rétegek az ábrázolt tájnak egy-egy nagyobb összefüggő egységét foglalják magukba. A legalsó a füves, lapályos előteret, a középső a falucskát házaival, lombos fákkal az épületek körül, e fölött jobbról egy elég magas domb adja a következő réteget (ez nem nyúlik át a másik oldalra), még feljebb a már teljesen síkban kezelt, képszéltől képszélig tartó kékes-lila dombvonulat a negyediket, míg az ötödiket az ugyancsak teljesen síkban kezelt ég jelenti. A képre tehát a vízszintes tagolási mód a jellemző. Ennek a hangsúlyos vízszintes tagolásnak természetesen megvan a maga nagyon komoly oka, s ez a tagozott táj térproblémájának megoldásával függ össze, tudnunk kell ugyanis, hogy ami a képen vízszintes tagozódást jelent, az a valóságban tulajdonképpen függőleges tagozódás, ami tehát ilymód téri problémát rejt magában. A táj függőleges (szemünkben vízszintesen jelentkező) tagozódása azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tér is tagozódna. A tér a valóságban állandó, folyamatos, megszakítás nélküli. Ábrázolása — valljuk be — rendkívül nehéz, a folyamatos teret többnyire nem is tudják ábrázolni, helyette — például Ferenczy Károly is — megszakított teret adnak, a térképzetet egymás mögé, mégpedig a vízszintes tagozódások mentén elhelyezett síkok egymásutánjával keltvén fel, 25 Kernstok Károly: Gondolatok a természetről és a művészetről. Kalauz a Művészház Kernstock Károly retrospektív kiállításához. 1911. nov.— dec. Szerk.: Rózsa Miklós. 12. o. 342
