Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön

tárban, ha köllött néki, elrejtezett az emberek elül. Lefeküdt a nagy nyárfák alá, oszt úgy tett, mintha alunna ... Ilyenkor mentek belé a szellemei" (VI. 1). Hasonlóképp mondják a patonai tudós-emberről is. „ ... Kint bolog a határban ... Sokszor félnapokig is kint hever öreg fák töviben. Itt tud a szellemekkel találkozni". Dunaszentpálon emlékeznek még egy Nagy János nevű éjjeliőrre, aki a múlt század végén „sokszor fölült a temető mellett egy nagy nyárfa tetejére (IV. 2). Itt nagyokat ásított, mintha igen álmos lett volna (VI. 1) és utána meg tudta mondani, hogy merre van az elkódorgott lúd, vagy disznó, de azt is megmondta, hogy milyen idő lesz másnap. A boszorkányokat is el tudta irtani, ha valahol rontottak". A tudomány megszerzésével kapcsolatban már említettem; úgy tudják mindenütt, hogy a tudósnak el kell tátania a száját úgy repül bele a szellemeket képviselő dongó-bogár. Az enesei „tudós író-asszony"-ról mondják, hogy „sokszor a görcsök rázták, még a földre is verte magát, aztán megcsöndesült, úgy feküdt egy darabig (V. 1). Ilyenkor voltak benne a szellemei... aztán Írattak vele a holtak". A legáltalánosabban ismert sámántevékenység a viaskodás. Egyformán megtalálható a Kisalföldön is a sámán első, közbeeső, vagy utolsó viaskodásanak hagyománya. A legelsőt Cikolaszigeten jegyeztem fel: „Itt volt egy Csóka János nevű pásztor, aki bujtár korában együtt őrzött a tátos-Kelemennel... Egyszer napkelte előtt arra ébredt, hogy Kelemen csöndben kiment a gunnyóbul. Utánamászott, hogy kilesse, mit csinál. Addigra már a ladikban ült és a Nagyciglés felé evezett. Ö is utánalopódzott ladikjával. Mire kikötött, már Kelemennek nyoma veszett. Nem látta sehol. Már éppen vissza akart fordulm, mikor a sűrűbül nagy dobogást, lónyerítést hallott. Odamászott a galagonyabokrok alatt, hát látja ám, hogy egy fehér, meg egy fekete csődör verekedett egymással. Igen rúgták, harapták egymást, csak úgy gőzölögtek mind a ketten. De úgy látszik, szagot kaphattak felőle, mert fölkapták fejüket, nagyot nyerítettek és beugrottak az erdőbe. Erre visszament a gunnyóhoz, de mire bemászott, Kelemen már bent feküdt, úgy tett, mintha aludna. Csupa víz vót az izzadságtul. Mert tátos vót, ő verekedett lóvá változva". (VI. 2). Kálmán JánoS pásztor mondta el Rábapatonán: „Apám mesélte, hogy egyszer egy rongyos öreg ember gyütt a juhok közé. Aszonta apáimnak, ne hajtsatok tovább, mer olyan eső lesz, amilyent még nem láttatok. Hogyan lehetne, hiszen fölhő sincsen az égen? — felelte neki apám. Majd gyün nemsokára két fölhő — mondta neki az öreg —, az egyikbül egy fekete bika ugrik ki és megverekszik a másik fölhő fehír bikájával (VI. 2). Amikor összecsapnak, olyan eső lesz, amilyent nem láttatok! — Akkor elment tűlük, fölmászott nem messze egy nagy nyárfa tetejibe (IV. 2). Alighogy eltűnt a szemük elől, ő változott át fehír bikává. Gyütt ám a fekete bika is. Összecsaptak, s olyan eső lett, majd elmosta ükét" (VI. 2^a). Rábapordányban úgy tudják, hogy „a partmenti nagy gödrökban kígyók voltak. Ezeket kantározták föl a tátosok és rajtuk lovagútak, úgy küszködtek egymással fönt a levegőben". Azt is mondják itt, hogy „sokszor kandisznó képibe győzkönnek egymással, még félnap is. Ilyenkor olyan orkán gyün, esővel, jéggel, villámmal, hogy még a fákat is kitekeri gyökerestül." A barátföldi Farkas nevű, régi tátosról mondják, hogy mindig megmondta, milyen idő lesz. Azt is mondta, hogy „a jó nevellő időér" a tátosoknak köll megverekedni egymással (VI. 2—ib), de amíg küszkönnek, igen nagy vihar, meg eső lesz. „Sokszor hajtogatta az embereknek, hogy meglátják, majd nem324