Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)
Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön
Aztán összerakják újra a testit és belemártják valami állat véribe (II. 6). Ettül újra fölilled". Gazdag Jánosné Mecséren mondta: „Barátföld-pusztán is volt egy Farkas nevű tátos. Azt mondták róla, hogy foggal született, de később is megmaradtak ezek a fogai. Mikor má ember lett belülié, akkor két sor foga vót avval a héttel együtt, amellikkel született (I. 1). Igen böszmöt ember vót, csak olyan magánakvaló (I 2), még asszony se köllött neki. Sokszor hétszámra se beszélt senkihöz se, csak a határba kószát éjjel-nappal. Mesélték róla, hogy ha rágyütt a bolgás, akkor a csőszkunyhóba se ment be éjszakára, csak fölkucorgott egy öreg nyárfára (III. 1), azon bólintott egy keveset." Papp Jánosné Mecséren mondta el egy olyan tátos történetét, akit az anyja nem engedett azzá lenni. „ ... Hét foggal született a gyerek. Az anyja rítt, hogy majd elviszik tülle a tátosok, és má kicsiny korába estére cérnát kötött a csuklójára, a másik végit meg a magáéra, hogy el ne vihessék mellülle (I. 4). Nem is lett semmi baj, csak mikor tizennégy éves lett, akkor elgyüttek érte a tátosok (II. 2). Éjjel zörgették a kutat, dobogtak fönn a padláson, a gyerek meg kiugrott az ágy.bul, futni akart kifele, hogy őt híjják. Az anyja fölugrott, elállta az ajtót és meghintette szentűtvizzel, amikor ki akart szaladni. Másnap, harmadnap is így vót. Akkor pontba éjfélkor benízett az ablakon egy szíp fehér bika és beszót: Megbánod, hogy nem engedted el a fiamot. Majd húsz éves korába újra értegyüvök! — Attul kezdve békinhagyta üköt, de a gyerek má nem lett egisszen életrevaló (I. 5). Mikor húsz éves lett, újra elgyütt érte a tátos (II. 1). Az anyja most is kérte, hogy ne vigye el. De a fiú ment vele, mint az eszelős, nem lehetett visszatartani. Fölment a nyuli hegyre, ott leült egy nagy fa tövibe és nyomba el is aludt. Három napig feküdt ott, mintha meghalt vóna (II. 2). Ezalatt a lelke messze járt a tátosokkal, megmutatták néki a hazájukat. Mikor fölébredt, má tátossá lett ű is. Még ott köllött neki maradni a nyuli hegyen, oszt három napig minden este fölmászott egy nagy fa tetejire (III. 1), ott várta meg éjfélkor a tátosokat. De az anyja sehogy se akarta, hogy az ördögnek adja a lelkit. Azt tanácsúták néki, hogy háromszor térdencsúszva menjen föl a hegyre a nagy fához, és akkor elmúlik a fiáról a tátostudomány. Meg is tette. Mikor harmadszor is fölért, elgyütt véle a fia csöndben haza. De itthun újra csak beteg lett, rázta a hideg, görcsök gyüttek rá (I. 8). aztán egiszszen meghibbant. Meg is halt nemsokára (I. 6), de a lelke mégse lett az ördögé!" Kunszigeten is élt egyszer régen egy ridegpásztor, Virág Jánosnak hívták. Tátosnak tartották. Ügy tudják róla, hogy „két sor foga vót néki, egisszen haláláig (I. 1). Mikor tizennégy éves lett, igen nagy betegségbe esett. Nem használt néki semmi orvosulás. Azt mondták, hogy ez ellen úgyse használ semmi, mert ez tátus-betegség. Egisszen húsz éves koráig ilyen vót. Akkor egyszer úgy tett, mintha meghalt vóna, három napig feküdt eszméletlenül. Ezalatt a tátosok darabokra szedték és megszámúták a csontjait (II. 5). Mikcr megvót a fölös csontja, újra összerakták és tátus-vírrel összeragasztották (II. 6). Mikor fölíbredt, má tátos lett. Még egy próbát is köllött néki tenni (III. 1). Üjév első holdtölte éjjelin anyaszült mesztelenül körül köllött szaladnia a határt, aztán beszaladt a pásztorházba, annak a nyitott kéményin mászott ki a háztetőre (III. 1). Azon a kis létrán (IV. 2) mászott föl a kéménybe, amellikkel a húsokat aggatták a füstre. így szerezte meg a tudományát". Szabó Mártonné Győrszabadhegyen édesanyjától hallotta még, hogy „a tátosok foggal születnek, nagy fejük van, osztán hétéves korukban ellopják ükét 316
