Arrabona - Múzeumi közlemények 5. (Győr, 1963)

Balázs Péter: Az első győri iparműkiállítás 1846-ban

nem csodálhatjuk, hogy 1848-ban az iparosok között is nagy volt a nyugtalanság, s ez olykor éles belső harcokat is robbantott ki. Az 1828 és 1848 között eltelt két évtized azonban a kézműipar területén más — az eddig elmondottaknál nem kevésbé lényeges — változásokat is hozott. A mesterek száma ugyan nem változott lényegesen, de annál inkább vagyoni helyzetük és a termelésben való közvetlen részvételük. A kis kizsákmányolók elszegényedtek, a tőkeerős mesterek még inkább megerősördtek. A segéd nélkül dolgozó mesterek aránya az 1828. évi 42 %-kal (238 fő) szemben 1848-ban már 48 % (262 fő). Ezek között a segéd nélkül dolgozó mesterek között szép számmal találhatunk olyanokat, akik — nem lévén sem földjük, sem szőlejük — mesterségük mellett egyéb kenyérkereseti lehetőségek után is néztek. így például 1848-ban a csizmadia céh jegyzékében olvashatjuk, hogy Gubitza Mihály, Varga János, Tolnai Albert és Tolnai István céhtagok egyúttal „holttest vivők", Orsonits János napszámos munkára is eljár, Áts István pedig a piaci napokon helypénzt szed stb. Sok mester évi adója azonos szinten mozog vagy csak néhány krajcárral haladja meg a legényeknek, vagy a legalsóbb néprétegnek, a napszámosoknak adóját, amiből arra következtethetünk, hogy életkörülményeik sem lehettek sokkal jobbak. Az egy segéddel dolgozó mesterek száma 1828-ban még 213 fő (37 %) volt, s 1848-ban már csak 132 fő (24 %). Az egy segédet foglalkoztató műhelyek tehát jelentős mértékben megfogyatkoztak. A 2—3 vagy ennél több legénnyel dolgozó mesterek száma viszont jelentékeny mértékben megnövekedett. 1828-ban a két legényt foglalkoztató mesterek száma 77, vagyis az összes mesterek 13 %-a, 1848-ban viszont már 89 fő, vagyis a mesterek 16 %-a. A 3 legénnyel dolgozók száma 20 főről (3,5 %) 33 főre (6 %), a 4 vagy ennél több legénnyel dolgozók száma 23 főről (4 %) 31 főre (5,5 %) ugrott. A verseny tehát nemcsak a gyáripar és a céhes ipar között folyt, hanem a céheken belül is, s a tőkeszegény céhtagok már csak a saját kezük munkájára voltak utalva, sőt egy részük már céhen kívüli kenyérkeresetre is szorult. A nagy létbizonytalanságban élő legények népes tábora olcsó munkaerőt biztosít a tehetősebb céhmesterek számára, s ezek a tőkés kooperáció illetve manufaktúra jellegű műhely kezdeti formáját is kialakítják, vagyis egyazon időben nagyobb számú munkást foglalkoztatnak, mint a régi céhműhelyekben szokásos volt (így például Limbeck Vince asztalosmester 1846-ban 16 legényt és 5 inast, Timár János asztalos pedig 15 legényt és 5 inast foglalkoztat s Kaffka Vendel német varga még 1848-ban is 10 legénnyel és 1 inassal, Tóth (György német szabó 7 legénnyel és 1 inassal dolgozik). A nagyabb műhelyeket a mesterek — mint ahogy arról a kiállítás ismertetésével kapcsolatban már szóltunk — igyekeznek korszerű technikai berendezésekkel is ellátni. A középrétegek hanyatlása legszembetűnőbb néhány építőipari szakmákban: 1846-ban egy téglaégető mester 14 legénnyel, 3 ácsmester 53 (vagyis átlagban 17—18) legénnyel, 4 kőművesmester 58 (vagyis átlagban 14—15) legénnyel dolgoztat. Ezek a tőkés ipari vállalkozók a középrétegeket már teljesen kiszorították és tönkretették. Az iparosokról összegezésképpen tehát megáUapíthatjuk, hogy társadalmunk ebben az időben a vagyoni helyzetet és a kereseti lehetőségeket tekintve erősen differenciálódott. Mégis alapvetően két egymással szembenálló csoportot különböztethetünk meg: a mesterek zárt körét és azokat, akik előtt a mesterré válás útja bezárult, vagy legalábbis nagyon megnehezült. A céhmesterek ugyanis jól látták kiváltságos helyzetüket, s igyekeztek ezt minél kevesebb társukkal 18 Arrabona 273