Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)

Timaffy László: Orvostörténeti emlékek a mecséri ’tudós gyógyember” hagyományaiban

öreganyjának volt egy régi könyve, abból tanult ő is, de a könyvnek már régen nyoma veszett. Élete, jellemzése, ahogy ma is a nép ajkán él, hasonlít más országrészek javasaihoz. Érdekes megfigyelnünk, hogy maga a falusi közösség hogyan ruházta fel ősi hitvilágunkból maradt hagyományokkal és a „csodadoktor" nimbuszával, hogy így a beléje vetett saját bizodalmát erősítse. Ügy tudják a faluban, hogy huszonkét éves koráig „gavalléros" legény volt, majd hirtelen nagy betegségbe esett. Három hétig „élet-halál" között volt, aztán meggyógyult ugyan, de soha többé nem lett „egész" ember. A mezőn dolgozni nem tudott, katonának sem vált be, meg se nősült, csak a „tudományábul élt". Vannak, akik azt állítják, hogy az anyja rontotta meg. „Szíp legíny vót, meg akart nősűni, de az anyja nem engedte, mer akkor nem adhatta vóna rá a tudományát. Csak úgy lehetett tudós, hogy az anyja megrontotta. Beteg lett egyszercsak. Ügy feküdt, mintha meghalt vóna. Ezalatt elragadta lelkit az ördög, nos elvitte oda, ahun a bajok físzke van. Ott látta meg az összes nyavalyákat és mire magáhoztért, tudós lett ű is, mint az anyja".

8 Mások viszont reálisabb magyarázatát tudják betegségének. Állítólag valami nagyot emelt és attól lett beteg. Azt is mondják, hogy Szolnokra ment „szógáni", s itt „összeszűrte a levet" gazdasszonyával, mire annak fiai verték betegre. Lényeg az, hogy betegsége valóban fordulópontot jelentett életében. Ettől kezdve zárkózott lett, magának élő, elhagyta régi legénypajtásait és lányokhoz sem járt el udvarolni. Anyja mellett dolgozott csak a „javaskodásban". Anyja azonban haláláig nem adta ki kezéből a „tudományt", ő maradt a „gyógyasszony", fia csak segített neki, füveket szedett, teákat főzött, kenőcsöt csinált. Már 52 éves volt, amikor „anyja a halálos ágyán átadta neki egisszen a tudománt". Ettől kezdve maga lakott kis nádfödeles házában, a Duna-soron. Ügy élt, mint egy remete. Napkelte előtt kijárt a határba, a dunaparti erdőbe és maga szedegette össze gyógyfüveit. „Mink, gyerekek is szedtünk néki sokat. Megmutogatta, milyeneket hozzunk és pízt adott cukorra, ha jót vittünk néki". Otthon maga főzögette gyógyszereit. Ilyenkor mindenkit kiküldött, csak maga maradt bent. „Azér belestünk sokszor a kúcslikon és láttuk, hogy az edíny fölé rakta a kézit egymásra, vagy körösztbe és rámondott valamit. Csak azután kezdte főzni". — Többi ideje a betegek fogadásával, orvoslásával telt el. Magas, sovány ember volt. Igen erős szemüveget viselt, s olyan sápadt, fehér volt az arca, mint a fal. Mindig fehér kötényt kötött maga elé, „ha orvosút", kalapját szinte soha le sem vette, s hajlott háttal, görnyedten, bottal járt. Nem volt italos ember. Keveset evett és ritkán ivott. Szűkszavú volt, nem barátkozott senkivel, inkább bizalmatlan volt az emberekhez. Templomba nem járt, más javasokhoz hasonlóan, de otthon imádkozgatott az anyja imakönyvéből. Sokszor az asztalra is irkált krétával imádságokat. Mondogatta többször is, hogy nem az ördöggel cimborál, nem az ördög segítségével gyógyít, hanem mindent Isten nevében tesz. Betegeivel is imádkoztatott a gyógyszer használata előtt, zsef 50 é, Leicsek Kálmánné 79 é, Molnár Vince 65 é, Németh Ferenc 56 é, Pap Jánosné 79 é, Simon Andrásné 52 é, Simon György 58 é, Simon Lajos 62 é, mecséri lakosok. 8 Diószegi V., A sámánhit emlékei -.. (Bp. 1958) I. 17—149. 208