Arrabona - Múzeumi közlemények 3. (Győr, 1961)

Timaffy László: Az ásványi aranyászok technikája

durva posztóval borítják. Felső részére vessző-, vagy nád-fenekű ,,saraglyát" tesznek. Alatta simára gyalult deszka vezet át a posztóra. Az ásványiak mindig posztót használtak, más községbeli aranyászok durva deszkalapjával szemben, mert ennek a kezelése jobb volt. A mosópad saraglyájára a vaslapáttal felraktuk a „fövényét", négy-öt lapátnyira valót. Hoszúnyelű, fából kivájt „meringülő"-vel, más néven „hörög"-gel, vagy „köpöcé"-vel meregettük rá a vizet. (5—6. ábra.) A víz lassan lemosta a „fövényét" a saraglya vessző- vagy nádszitáján át a mosópad posztójára. Csak a durva kavicsok maradtak a saraglyán vissza. Ezeket, a saraglya fogantyúját kissé megemelve, leráztuk a mosópad alá. A lejtős mosópadról tovább csurgott le a föveny a földbeszúrt rövidebb láb elé, s ha itt már f elkupacolódott, lapáttal eldobáltuk. Az aranytartalmú föveny viszont, nehezebb falysúlyánál fogva, a durva posztó szálai közé akadt. Ha megürült a saraglya, újra megraktuk fövénnyel, s újra kezdtük a vízmeregetést elölről. Felváltva végeztük a munkát, s míg egyikünk aranyászott, a másik a horgokat kezelte, hogy legyen friss, nyársonsült hal is a hazai mellé. Ha megszomjaztunk, Bán bácsi magaszedte füvekből főzött, dunavízben hűtött teáját ittuk, kis csecses agyagkorsóból. A napsütés, vagy szél ellen „lészát", Bán bácsi szerint „aranyász-sátort" állítottunk fel. Ez vessző közé kötözött nádfal, s két rúddal megtámasztva pompás árnyékot és védelmet nyújtott, sokszor még futó zápor ellen is. Hosszabb kinti tartózkodásra a leszabói elkészült az „aranyásztanya."

9 (9. ábra.) A mosópad helyét az ásványiak szükség szerint változtatták és közvetlenül a zátonyból rakták a „fövényét" a saraglyára. Ezzel elkerülték a „kupacolás" és „talicskázás" többletmunkáját.

9 Ha messzebb kerültek a víztől, kis „csatormán" vezették a mosáshoz szükséges vizet a mosópad mellett ásott mélyedésbe, a „kút"-ba, s innen meregették. Az ásványiak hirtelen áradás esetén seím hagyták abba a munkát. Hosszúnyelű lapáttal a víz alól merték ladikba a „fövényét", kieveztek vele a száraz zátonyrészre, vagy a partra, s ott mosták ki belőle az aranyat.

10 A posztót lassankint egészen elborította az „aranyhomok". Bán bácsi óvatosan levette a mosópadról és az „aranyász-sajtár" vizébe „híbálta" bele. (7. ábra.) Innen később, mikor már sok összegyűlt, a „szérkébe" meregette át tovább tisztítani, de a vizet előbb óvatosan leöntötte róla. A „szérke" kb. 90 cm hosszú, 30 cm széles, hosszúkás, csónak alakú faedény, közepén keskeny léc „fogantyú" fogja össze. A szérkébe rakott „aranyhomok"-ra a kezével vizet locsolgatott, majd addig-addig „himbálta", „karélta", míg a fölösleges homok a vízzel együtt ki nem folyt a szérke elvékonyodó szélén. (8. ábra.) Az aranyszemek súlyúknál fogva itt is visszamaradtak a szérke fenekén. Innen „hasas cserépcsupor"-ba gyűjtögette össze az egész napi munka eredményét. Háromnégy szekérnyi fövényből alig maradt egy fél csuporra való „aranyporzó." Ez még korántsem tiszta aranypor, bár már igen szépen csillog. Temérdek dolog adódott vele még odahaza. Estére otthon igen fontos munka következett: a „foncsorosítás." Megtisztítani végleg az aranyport minden idegen anyagtól. A csuporból mély cseréptányérba töltötte át az „aranyporzót." Egy kis „gyócsacskó"-ba rovátkolt „lúdtoll-csévével" kb. 1—2 dg „kénesőt" (higanyt) mért ki, s ezt rányomogatta az. 9 Uo. 159. 10 Timaffy L., Szigetközi Krónika. 36. 180