Székesfehérvári Szemle 9. évf. (1939)

munkálásához, a régi magyar haza feltámasztásához. A régiséges holmik között a legtöbb ember értelmetlenül turkál, reábukik az ízléstelen, vagy értéktelen figurákra, felkapja és kifényesíti a tetszetős lim-lomot, s rozsdamartan otthagyja azt, ami igazi drágaság. Marosi Arnold műértő és tudós volt az őstörténet birodalmában. Mint valami szentélyben, olyan áhítattal járt nemes Fejér vármegye és Székesfehérvár királyi város évszázados, vagy évezredes, pókhálós vagy bemohosodett emlékei között. Takarítgatta, fényesítgette, napfényre hozta, megragyogtatta és dédelgette és az előkerült évszázados érték igézete a lelkére ült és az ősi holmi felséges néma nyelvét csodálatos módon megszólaltatta és azt megértette. Az ősi romok azt az érzést váltják ki a legtöbb emberből, mintha azok a mi emberi tehetetlenségünk, végzetszerűen megbukó akarásunk, és alkotásaink pusztulásának szimbólumai volnának, mely emberi alkotások, a pusztító természeti erőkkel szemben tehetetlenek. A közömbös ember valami semleges megnyugvással szemléli a némán szétmáló, enyészetre ítélt köveket. Mintha repkénnyel, mohával befutott széteső romok is a lemondásra hajlamos szemlélőt bágyatagon azzal köszöntenek : morituri te salutant. Marosi Arnold mást látott a romokban : Az egyetemes élet és a szellem örökkévalóságának buzogását ; az esztétikai szemlélet útján egy darab történelmet ; a Kárpátokon átrobogó népek között a magyar faj történelmi folytonossága impériuma mellett a keresztény magyar szellem örökkévalóságát ; a szellemi kultúra diadalát, mely túléli a szétmáló anyagot, mely munkára lelkesít, új életösztönt vált H'i. s e

gy ll

) magyar ezredévhez vezet. | Marosi Arnold emléke ezen múzeumban örökké fog élni. Az ő emlékéből merítünk erőt jövő munkásságunkhoz. Az ő szellemében kívánjuk az ő nagy álmát, mely talán nála is nagyobb volt, a tökéletes fejérvármegyei és székesfehérvári múzeumot megközelíteni. Az ő emlékére utalva alázatosan, de bizakodva kérjük Fejér vármegye és Székesfehérvár nemes hazafias közönségét, azok tiszteletreméltó vezetőit, tegyék meg Marosi Arnoldnak, hogy ezután is szeressék, támogassák, erősítsék múzeumunkat bölcs tanácsaikkal, fejlesztő gondolatokkal, anyagi áldozatokkal. Ha nincs is testileg köztünk, de a test romjai fölé kiáradó szelleme ma is eleven fáklyaként él, mely mindannyiunkat melegít, s amely a dübörgő magyar élet útján a helyes irány felé világít. Nekünk a múzeum drága kódexén Marosi Arnold neve a legékesebb iniciálé. Ez a múzeum az ő befejezett himnusza és hőskölteménye, melynek egész életét odaadta és amelyet, mindenkor az ő emlékének hódolva, az ő szellemében kívánunk megőrizni, fejleszteni, s a jövő magyar nemzedéknek átadni. Isten adja, úgy legyen ! Ezután Dr. Ecsedy József alispán kérvén szót, megilletődött szívvel és nagy szomorúsággal látja, hogy eltávozott az, aki éltető eleme volt a múzeumnak, aki eleven tanulejét adta a szép, a jó és a nemes iránti lelkesedésnek és minden nemes munkának. Kérte a vezetőséget, hogy a legközelebbi ülésre kész tervet dolgozzon ki Marosi Arnold emlékének a múzeumban való állandó megörökítésére. Egyénisége teremtette meg a múzeumot, illő tehát, hogy emlékének hódoljon az egyesület és a jövő időkre nézve is fennmaradjon emléke a múlt szeretettel gyűjtött tárgyai közt. A választmány egyhangúlag hozzájárult és utasította a vezetőséget, hogy Marosi Arnold emlékének megörökítésére vonatkozólag tervet dolgozzon ki. Most Dormúth Árpád, az egyesület titkára, Marosi Arnold szellemi hagyatékáról : múzeumi és tudományos munkájáról emlékezett meg. » Hagyaték szállott reánk — mondta — oly hagyaték, melyért Marosi Arnold életét és egészségét adta oda. Ezt a hagyatékot az ő szellemében kell tovább vezetni, szeretettel, önzetlenül és a tudomány iránti odaadással és fáradhatatlan munkakedvvel « Betegsége alatt múzeumi ügyekről beszélgetve azt mondotta, hogy legnagyobb hálátlanság, ha valakinek élete munkáját halála után lekicsinylik és emlékrabló