Székesfehérvári Szemle 9. évf. (1939)

Marosi Arnold. teményeinek magvát megteremtve rendszeres fejlesztéséhez fogott. A jó Isten megengedte neki, hogy egyéniségének varázsával, kedves közvetlenségével olyan anyagot gyűjthetett, mely immár világos képet vet megyénk és városunk múltjára. Az atyai érzés melegségével ápolta, gondozta gyűjteményeit és baráti szeretettel fogadott mindenkit, ki ebben támogatta, segítette. Barátunk volt. Hűséges, segítő barátja munkatársainak, csak egyet kívánt tőlük: megértést. Ha pillanatnyilag derült arcát árnyak lepték el, az a meg nem értés fájdalmas érzéséből fakadt, de hamar elfeledte és talán még melegebben fordult embertársa felé. Ő maga sohasem fukarkodott az elismerésben. A legkisebb jóakaratnak, önzetlen, odaadó munkának gyermeki módon tudott örülni és hálás volt érte. Talán mert saját élete is áldozat volt: önzetlen odaadás és fáradhatatlan munka az Isten, a tudomány és a nemzet oltárán. Lelkének kincseit, kutatásai nyomán fakadt gondolatkapcsolatait nem rejtette el féltékenyen, hanem szívesen feltárta előttünk, sőt örült, ha gondolatait kicserélhette, ellenvetésekben erősíthette, alátámaszthatta. Legnagyobb fájdalma, hogy munkatársait az anyagi élet mostoha körülményeiben nem támogathatta eléggé, pedig szakembereket szeretett volna felnevelni maga mellett, akikre nyugodtan rábízhatott volna egy-egy gyűjteménycsoportot, akikkel együtt dolgozhatott volna tudományos téren egyaránt. A Gondviselés végzése elragadta mellőle Juhász Józsefet, a történészt, megyénk és városunk fiatalon is nagytudású kutatóját, és nem érhette meg a múzeum és a törvényhatósági levéltárak, főleg a megyei levéltár harmonikus együttmunkálkodását, bármennyire óhajtotta is még egyéni áldozatok árán is. Pedig a múzeumi munka sikerének az egy célért való közös tevékenység egyik alapvető kelléke. A baráti szerep mellett még melegebb kapcsolat fűzte őt Szent István városához és annak minden egyes polgárához: a testvér, a magyar testvér hűsége és odaadása. Eleven példája volt annak a ténynek, hogy a magyarság nem faji, hanem népi, etnikai egység, melyet a közös múlt, a hagyományok, a nemzeti lét gazdasági és kulturális kapcsolatai fűztek egybe. A szentistváni nemzetfogalom megtestesítője állott előttünk, ki példát adott a magyar múlt szeretetére, a magyar öncélúság bátor, elvhű kiküzdésére, az öntudatos magyar nemzedék kinevelésére. Testvéri szeretettel kapcsolódott bele a város szent hagyományainak felelevenítésébe, az évezredes magyar múltnak a romok alól való feltárásába, a szent király emlékének ércbe és szívbe öntött valóságának megteremtésébe. Korholt és buzdított, harcolt és tüzelt, beszélt és világított, mint egykor a megye és város nagy fia és költője, Vörösmarty Mihály. Míg azonban a költő lelki szemei előtt százhuszonöt évvel ezelőtt az Árpádok sírjaiból 9