Székesfehérvári Szemle 1. évf. (1931)

10 SZÉKESFEHÉRVÁRI SZEMLE lett magát szabadíttatni a földesúri hatalom alul. (1776. febr. 9.) Ha a mesterember eladta mesteri jogát, azt tartozott tudomására hozni a magisztrátusnak; ha a vevő mesterlegény volt, a belsőtanács megbízta a céhet, hogy adjon fel neki remekdarabot és úgy taksálja őt, amint az az özvegyeknél szokásos ; a mesterségre vonatkozó adásvételi szerződést pedig beiktatták a magisztrátus jegyzökönyvébe. (1779. szept. 13.) Dacára a céhszabályoknak a vándorlási évekre vonatkozó rendelkezéseinek, Adamecz András magyar varga mégis azt hozza fel a belsőtanácshoz intézett kérvényében, hogy a magyar vargák céhében 15 olyan mesterember akad, akik sohasem vándoroltak. (1786. évi 972. sz.) Ha a mesterlegény el akar távozni a városból, hogy másutt keressen munkát, a magisztrátusnál ezt jelenteni tartozik ; a magisztrátus ilyenkor felhívja az illetékes céhet, hogy a távozó részére „Kundschaftot" állítson ki pecsétje alatt, (bizonyítvány, amely részben erkölcsiségéről, részben tanúsított munkaképességéről szól : 863/1786. fasc. X.) a legény érdeme szerint. II. József a körmenetek alkalmával eltiltja a céhzászlók vivését.

1 Minthogy a céhek hű őrei voltak a vallásosságnak, templomi zászlajuk is volt, rajta a céh védszentjének képével ; az egyes templomokban pedig céhi oltárok is voltak. Hazánkban ezen időkben az ipar nagyobbrészben idegenek kezében volt, akik a céhkényszer alatt élve, inkább a helyi piacok, vagy a közelben lévő városok országos vásárai számára dolgoztak ; a leglátogatottabb országos vásárok a pestiek voltak, ahova a székesfehérvári mesteremberek rendszerint ellátogattak, de híresek voltak a helybeli vásárok is. Már a történetírás is megemlékezik arról,

2 hogy a német városi polgárság, különösen a pesti, pozsonyi, kassai, soproni, temesvári, pécsi és székesfehérvéri tartja fenn az iparüzemek legnagyobb részét ; nálunk a vargák, szíjgyártók, tímárok, takácsok, szabók, kovácsok, mészárosok, asztalosok és csizmadiák közül emelkednek ki jobbára a tehetős polgárok és ezekből tevődik össze jó részben a magisztrátus és a választott polgárság is néhány honorácior beszámításával — a 19. század elejéig. (Még 1800-ban is Rode András timár a város első tisztviselője.) Az 1805-ben kiadott céhszabályzat már némi engedményeket foglal magában a céhkényszert illetőleg, azonban az 1813-ban közrebocsátott „générales articuli caehales" (általános céhszabályzat) örökösen eltörli az ugyanazon városban működő mesterek számának megszorítását ; ezen ártikulusok szerint minden mesterlegénynek meg kell engedni a remekelést, aki a feltételeknek eleget tesz ; a céhek helyett a közigazgatási hatóság is adhat a remekelésre engedélyt, sőt kivételesen egyeseket fel is menttet az alól ; a magisztrátus a paradigma (remekdarab) bírálatával céhén kívül álló ipa1 Szilágyi S. : Magyarország története. 8. k. 394. old. 2 L, Szilágyi Sándor i. m. rosokat is megbízhat. Remekelés alkalmával vendégeskedni tilos. Meghagyják az ártikulusok, hogy „blauer Montag"-ot tartani nem szabad és ugyancsak tilalmazza a munkának hétköznapi abbanhagyását ; tiltja a mesterlegényeknek, hogy egyik a másikat a mester ellen izgassa, vagy hogy a munkát önkényüleg megszüntessék. Nem szabad összebeszélniük a mestereknek az ipari termékek árának felemelése céljából ; egyben tiltva van az is, hogy akár a mesterek, akár a legények a törvényes felsőbbségnek az engedelmességet megtagadják. A vándorlást a mesterlegénynek szigorú kötelességévé teszik ezen szabályzatok, mert az csak a három évi vándorlási idő leteltével remekelhet, hogy mesterré avatható legyen ; azonban a külföldön vándorlást igen megnehezítette a szigorúan kezelt útlevélrendszer, mert a legény kénytelen volt útlevélért a helytartótanácshoz, esetleg az udvari kancelláriához kérvényt beadni, amelyben jeleznie kellett, hogy hol és meddig szándékozik tartózkodni. A kormányszéktől nyert engedélyhez azután köteles volt a mesterlegény betűszerint ragaszkodni és megtörténhetett, hogy utazási engedélye értelmében épen akkor volt kénytelen eltávozni valamely kedvező munkahelyéről, amikor esetleg további ott időzésével mesterségében nagyobb tudást sajátíthatott volna el, vagy ott szerencséjét alapíthatta volna meg. A „Générales articuli caehales" értelmében minden céh köteles volt átdolgozni a maga céhszabályait ; a bécsi kormánynak ezzel nem az volt a célja, hogy elősegítse az ipar fejlődését, hanem inkább rendet akart teremteni a visszaéléseket elkövető céhek között.

1 Az esti záróra betartását szigorúan megkövetelték mesterlegényektől; ha „nach gethanenen Zapfenstreich" a korcsmában találták őket, az őrség által bekísértettek. (1727. aug. 5.) Szigorúan meg kellett tartani minden mesterembernek az ünnepi és vasárnapi munkaszünetet is ; kivételt csupán a borbélyoknak engedélyeztek, akik gyógyítással foglalkozván, ünnepnapokon is dolgozhattak. (1766. nov. 28.) A chyrurgusoknak meghagyták, hogy növendékeiket (Tyrones, 1774. febr. 7.) ne alkalmazzák háziszolgálatra, hanem vezessék be azokat az anatómiába és a chyrurgiába; ezeket a céhbe csak akkor vehették fel, ha előbb a városi orvos előtt vizsgát tettek le. Ha a pékek süteményei kifogás alá kerültek, esetleg nem volt meg az előírásos súlya a kenyérnek, vagy süteménynek, vagy a minőségre nézve rossznak találtattak, akkor azokat a magisztrátus elkoboztatta. (1764. szept. 4.) A kenyér és sütemény súlya hónapról-hónapra állapíttatott meg. (1773. aug. 13.) Foltozással foglalkozó mesteremberek új munkát nem vállalhatnak. (1722. dec. 18.) A városi magisztrátusnak gondja volt arra is, hogy a mesterjelölt remek készítési kötelezettségének határidőre megfeleljen ; amidőn megálla1 Szilágyi S. i. m.