Székesfehérvári Szemle 1. évf. (1931)

MÜZEUMI is találhatók, sőt egyik helyen egy kiugró sánctorony alapfalai majdnem hiány nélkül kerültek elő, ahol azután az építés módját is meglehetett állapítani. A fal földbe mélyeszteti részének kövei lent rézsútosan, egymást pikkelyszerűen takarva fent víszíntesen helyezkedtek el. Egy kis részlet fennmaradt a fal földfeletti részéből is, mely már nagyobb kőtömbökből, régebbi feliratos és faragványos kövek felhasználásával készült. A falnak csak külső és belső oldala volt rakott kő, közepét habarccsal összekötött, behányt kőés tégladarabok alkották. A falakat körülövező teknőszerü mélyedés átvágásából kiderült, hogy a fenti erődítések megközelítését három sáncárok gátolta. Közülök a külső volt legmélyebb, a második legsekélyebb, a belső középmélységü, A rajtuk való átkelést nemcsak mélységük, de a bennük elhelyezett különféle drót-, szeg- és hegyes cövek-akadályok is gátolták, megnehezítvén a falak megközelítését. Az ásatásnak másik érdekes eredménye az öreghegynek a falu felé néző és a tábor alatt fekvő lejtőjén egy hosszúkás római épület falazatának feltárása. Értékessé kiváltképpen az teszi, hogy a fal belső felületét festett díszítés ékíti. Az ásatással kapcsolatban őskori adataink is gyarapodtak Dunapenteléről. Sikerült ugyanis megállapítani, hogy az a domb, melyen a ráctemplom áll, ledőlt falakban található csontok, széndarabkák, edénytöredékek alapján őskori kulturrétegekből van felépítve. Dr. Csalagovits nemzeti múzeumi kiküldött szerint a felsőbb rétegek cserepei a bronzkor első és második időszakára vallanak. Nagyon valószínű, hogy alattuk terra marét alkotó kőkori rétegek is megtalálhatók. M. A. Kisebb közlemények. A Széchenyi-utcai csatornázás tanulságai. Székesfehérvárott a Széchenyi-utca, mint a balatoni autóút egyik szakasza végleges rendezést nyert. Keleti oldalán a Horváth István-utcától a vasútig az ivóvíz vezetéke, közepén pedig a 700 méterre tervezett csapadékvíz-csatorna bepillantást engedett a talaj belsejébe. A tojásdad alakú főcsatorna legmélyebb a Vörösmarty-térnél. Innen kezdve a Széchenyi-utca 20. számig, vagyis a református templomig a vár életében még mocsár volt. Annyi vizi növény nem volt benne, hogy tőzeg tudott volna kifejlődni ; hanem az út közepén a mély bevágás feltárta, hogy az 1. számú ház előtt 3 méterre a mostani felszín alatt rőzse, gally, gerendadarab nagy mennyiségben feküdt a viz fenekén, egyik gerenda esetlegesen ferdén feküdt az út irányára. Az 5. számú ház kapujával szemben, is tölgyfagerendát találtak ; a rőzse legsűrűbb a 11. sz. előtt. A Szent Imre Konviktus (13. sz.) előtt a legnagyobb gerenda, 450 cm. hosszú, 30 széles és 28 vastag. Ez azért került épségben a felszínre, mert épen hosszában hevert a csatorna vonalára. Egy másik ugyanilyen gerenda szemben feküdt a református templom déli sarkával teljes épségben, tőle délre 450 cmre a harmadik már hitványabb és korhadtabb 2 mre a felszín alatt. Itt hihetőleg 450 cm széles híd volt valaha a vizén át. Az ép gerenda keresztben nyugodott a csatorna vonalára, ezért a szükséges egy métert levagdalták belőle, ami útban állott ; a korhadtat darabokban kidobálták az útból, Itt a mély csatornában csak egy ökörpatkó került napfényre. Itt a Széchenyi-utca 34. sz. körül a Léhner-féle vendéglő táján sok emberi csont és ép koponya is került elő újabb bizonyítékul arra, hogy itt a magaslaton a vár életében temető volt. Székesfehérvár homokszigetének felszíne a Vörösmarty-térnél 4 méter a mai felszín alatt, a 15. sz. előtt már csak 1 méter aztán a felszinre tör a kövezet alá, A kerecsen-sólymok fészkelése a Vértesben. E címen Radetzky Dezső városunk neves orníthológusa, egyben múzeumunk madár és tojás gyűjteményének gondozója igen értékes és külföldön is feltűnést keltő madártani eseményről számol be a Magyar Ornithologusok Szövetkezetének hivatalos közlönyében, a „Kócsag"-ban (IV. évf, 2. sz.). Ez az esemény, hogy Vértesnánáról három ritka, a solymászatban használni szokott madarat, u. n. kerecsen-sólymot (Falco cherrug Gray) sikerült szereznie. Az egyiket 1929 május 9.-én lőtték egy galambászhéjával és egerészölyvvel együtt. A cikk sorai szerint a három ragadozót a székesfehérvári múzeum kapta kitömés végett. Tényleg azonban a dolog nem igy történt. A héját és az ölyvet egyik városi iskolának adta, a kerecsen-sólymot pedig, mint ritkaságot, magának tartotta meg Radetzky. Szükségesnek tartjuk ezt megjegyezni azért, hogy igazoljuk magunkat azokkal szemben, akik esetleg a múzeum madárgyűjteményében keresnék és óhajtanák e madártani ritkaságot megtekinteni. A másik kerecsen-sólyom mint fióka, elevenen került Radetzky birtokába 1929 június 26.-án. Azt felnevelve a solymászatra is igyekezett beiskolázni, de aztán betegeskedni kezdett és egy szomorú reggelen, saját zsinórján felakasztva, kimultan találták és kítömették. A harmadik sólymot 1930 április 20,-án lőtte Krupa Sándor erdőgyakornok, mely szintén Radetzkyhez került és sikerült ugyancsak megszereznie négy tojásból álló fészekalját is. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy Radetzky Dezső, mint tb. múzeumőr, a három ritkaságból egyet sem juttatott múzeumunknak. Székesfehérvár a rómaiak idejében. Bár Székesfehérvár római neve ismeretlen előttünk, de igen jelentékeny állomásuk lehetett, mert az itt lelt feliratos emlékek szerint e helyen a császári kultusznak templomot emelnek és a templom szolgálatára augustalis testületet állítanak. Ily módon Pannónia inferiorban itt volt az államvallás székhelye, mig a politikai főhely Aquincum volt. Bp. IV. 48. 1. — E római község azonban