Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen 8 hektó űrméretet értek el, de kevés embernek volt ennyi bora és ekkora hordója. Általánosnak az 1,5—2 hl-es számított. Székesfehérvári kádároknál rendőték vagy vásáron vették. A hordó részeiként megkülönböztették a dongákat, a két fenekit, ezek összeeresztésénél a hordó csinnyát, a fönti tikba való akonát, az alsóba illő vakcsapot, és az esetenként elhelyezett ablakot. Lent a pincében tartották, rendszerint nyílásával lefelé fordítva a puttonyt, a tőtikét, a fertályt és a finakot is. A borbálái pincék általában szárazak, egyenletes hőmérsékletűek, míg az újhegyiek részben nedvesek voltak, mely utóbbiakban a hordók könnyen bepenésgesettek. Adódhatott ez a s%ellő%őtik hiányából is. A pinceajtó feletti tik nem mindig biztosította a szükséges levegőcserét, a pince végén a deszkákból készült szellőzőlyuk pedig gyakran elkorhadt, beomlott. A pincékben tároltak krumplit, répát, káposztát és homokban zöldséget is. Leraktak egy-két sor sárgarépát, petrezselymet, rá homokot szórtak, majd újra kezdték az egész műveletet. Horváth Józsefék a két világháború között közepes vagyoni helyzetűnek számítottak a faluban. 650 négyszögöles borbálái szőlőjükhöz 5 darab boroshordóval (300,200,120, 50, 28 1-es), fakáddal, préssel, puttonnyal, fertállyal, tőtikével rendelkeztek, melyeket a pincében illetve a présházban tartottak. Valamennyit székesfehérvári kádároktól vették. Az előző századfordulón született emberek, részben a fiatalabbak is, az 1960-as évekig akóban számolták a hordó nagyságát, a bor mennyiségét. A 19. század végén születettek az eggyakós hordót 56 l-esnek, afélakóst2?í Lesnek tartották. Az eggyel fiatalabb korosztály akón a hektoliter felét, 50 litert értett. Mindkét korosztály úgy tudta, hogy a fertály 15 Les. A községben, főleg a Fő utcában, 20—25 udvari pince volt, általában a konyhával szemben. Ám tipikusan ezekben nem bort, hanem zöldséget, krumplit tároltak, és a tejfeldolgozás kapcsán használták azokat. Ide, hideg helyre kerültek a teleöntött tejesköcsögök. A Fő és a Zámolyi utcában több mint 25 partlik, vagyis az emelkedő partrészbe vájt pince szolgálta a tulajdonosokat. Ezek kisebb részében tároltak bort. A szőlőművelés, a borfeldolgozás bizonyos eszközei, kisebb-nagyobb ingóságok elhelyezésére a szőlőhegyen a présház szolgált. Az archaikusabb formát a részben földbe mélyített présházak képviselték, melyből Borbálán a legutóbbi időkig, Újhegyben napjainkban is találni egyet-egyet. Horváth József 1926-ban bontotta le Borbálán azt a présházat, melyet elődei 1811 -ben építettek: KMbül vót a pince is, a préshá% is. A préshá% részbe afődbe vót. Ástok eggy nagy gödröt, főfalázták kübül vagy ötven centit, assján mingyá gyütt rá a tető. Lefelé köllött mennyi a présházba vagy három lépcsőt. Hasonlóképpen a föld felszínénél általában két lépcsővel mélyebben feküdt a két világháború között az Újhegyben Szurok István, Örsi Gábor, Kalamár István, Berkes Szabó Gábor présháza; és még ma is így áll Horváth Zoltáné, mely korábban Lengyel István tulajdonát képezte. Az ilyen présházból azután a pincébe további 6—10 lépcsőn lehetett lejutni. A tető a földtől csak 70—80 cm-re, némelykor még kevesebbre esett. Részben hasonló módon jártak el, ha a hegyódaba, emelkedő területre építettek. A présház egyik hosszanti falát a földnek támasztották, a tetőzet ezen az oldalon csaknem a földig ért; míg elölről más arcot mutatva átlagos parasztház vagy présház benyomását keltette. Teljes egészében földdel borított építményként került elbontásra az 1970-es évek végén Naszályi Imre présháza és pincéje az Újhegyben. Förhécz Sándor (1897—1980) azt emlegette, hogy még nagyapja építette. Döntő részben kőből, kisebb részben téglából készült, a helyi mértékkel nagynak számító épületegyüttes. Bolthajtású pincéjéhez azonos módon kiépített, kéménnyel ellátott présház kapcsolódott. Hasonlókat a közeli Iszkaszentgyörgy szőlőhegyén, Somosmályon a legutóbbi időkig lehetett látni. Távolabbi kapcsolataiban pedig a Balaton-felvidék bótpincéi felé mutatott. A présházak falát a 19. században is és a 20. század elején zömében sátfalbólrakták. Alája, csaknem teljes egészében a földbe kü fundamentom került, 30 cm mélyen, 60 cm szélességben, rendszerint rákhegyi vagy iszkai kőből. Némelyik présházhoz azonban alap sem készült. A sárfal rakáshoz az építkezés közelében mindenekelőtt előkészítették a területet, lefaragták a gyöpöt, hogy alkalmas helyen tudjanak dolgozni. A rokonok, barátok összesegítettek. A faluszéli Sárgofődes-gödörből a helyszínre szállították a sárgofődet, hozzá hasonló mennyiségű feketefődet kevertek. Esetleg az Agyagos-gödörből hozottat is adtak mellé. Főtürtgatyábo, mesgtéláb, kapákkal keverték össze a férfiak a földet, rögvest öntve hozzá a vizet. Jól átdolgozták az anyagot, mindaddig, míg sár nem lett belőle. Kapákkal kétszer-háromszor átvágták, hánták egymásra, hogy dagadjon a sár. Ekkorra 20-30 cm-es vastagságban beterítették a területet, így hinthették rá a sgómát és töreket. Szarvasmarhákkal jól megtipratták addig, míg a szalma teljesen a sárba került. Ha kisebb mennyiségű sarat készítettek, maguk a férfiak tiportak. A meghordás, átvágás, tipratás rendszerint egy napi munkát igényelt. Másnap láttak a falrakáshoz Egy ember hajk'tott hegyű vasvellával, kapaccsal húzta ki a sárt, majd két-három ember dobása nyomán jutott el az a falig. Vellával dobta egyik a másik elé a földre, hogy puffanjon, mert akkor két (kelt), dolgozódott össze a sár oly módon, hogy levegő, rés nem maradt benne. A falat rakó ember elé már deszkára került a sár, aki onnét ugyancsak vasvillával tette azt a helyére. Előzőleg a jövőbeli épület sarkait bedeszkázták, így mintegy 80 cm hosszúságú falrészt 1 m magasságig nyugodtan felrakhattak, hiszen nekidöntötték a saroknak. A sárrakásnak meghatározott sorrendje volt, mely mintegy 60 cm szélességet adott: 1 2 5 3 4 196
