Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen József építette fel, a pincét meghosszabbította, kibótoltatta. Berkes Szabó Gábor elpusztult szőlőhegyi hajléka pincéjének kövét, a szükség miatt, szintén hazavitte. Berényi Jánosék a lakásuknál szükséges faanyagáért bontották 1945-ben a présház tetejét, aztán a falakat összedöntötték. Rideg Józsefék ez idő tájt rokonuk, a hegymester Pupp József présházat a kövéért bontották el. Mészáros György Sándor a harcok nyomán bedőlt présháza kövét szintén hazahordta. Kossá István présháza leégett a háború alatt. A megmaradt pince fölé a tulajdonos gunyhót emelt, amit kukoricaszár borított. Gölöncsér József (1899—1946) 1944. december 23-án barátjával, Horváth Józseffel (1899—1990) devisyonban bort vitt haza újhegyi pincéjéből. A falu fele közeledve látták, hogy a német katonák az italért sorra törik fel a présházakat. Nagy lelkierővel így szólt vele egyidős társához: Te József! Vissspmenek én. Kinyitom a pinceajtót, legalább ayt ne törgyék öss^e a katonák. A front alatt a nádtetős, fehérfalú épület igen szerencsés módon nem pusztult el. 1945 márciusának végén a menekülésből hazatérő tulajdonos a présház ajtaját nyitva találta. Egyik szárnya még a helyén is maradt, a másikat az országút mellett kialakított katonai bunkerből vitte fel fiatalabbik fia. Ott a bunkertető része volt. A présházban a helyűn állt a fölhajtható asztal, az új betonkád és prés. A pincében viszont semmi nem maradt. A bort vagy megitták, vagy hordóstul magukkal vitték a német vagy szovjet katonák. Igaz, egy hordót üresen a telekhatáron, a vízmosásban hamarosan még meglelt a tulajdonos. A pince falában rozsdás, nagyméretű szögek emlékeztettek rá, hogy valamelyik harcoló hadsereg katonái ide akasztották felszerelésüket, itt pihentek. A csaknem szemközti, Szabó Lajos (1916—1988) tulajdonában álló présház sérült csúcsfallal bár kiraboltan, de szintén megmaradt. Mészáros Péter János (1894—1956) közeli, sárfalú présháza a harcokban megsérült. A háború után költeni nem akartak rá: így a tetőt le sem nádazták, hanem csak kukoricaszárt raktak rá, amit fával lefogattak. A csúcsfalat befont s%otyo!as%ár adta. Az elfogadható életkörülmények megteremtése a község lakóitól a faluban, illetve a gazdaság más területein kívánta az erőfeszítéseket, odavonta a tőkét, a felhasználható építőanyagot. így eleinte a szőlőkben csak azt művelték, ami megmaradt. Az építményeknél legfeljebb javításra kerülhetett sor. Az esetleg mutatkozó törekvést, igyekezetét az 1940-es évek végén terjedő hírek is letörték. A gazdák kedvét szegte a híresztelés, hogy rövidesen minden állami tulajdonba kerül. Az 1950-es évek elején pedig a beadási kötelezettségek és egyéb megszorítások miatt inkább többen kivágták szőlőjüket, mintsem ültettek. A helyzetet jól szemlélteti az egyik visszaemlékezés: Mikor ötvenkettőbe űtettem a s^öllőt, akkor nem ütetett senki. Ott ment el dűlőn a Németh pap, a% is kérdette: József, van ennek értelme? A szőlőterület egyre fogyott, kevés gondot fordítottak rá. A megélhetés a munkaerő másutt történő befektetését kívánta. A szőlőkre nem csak idő nem maradt, de igény, kedv sem volt hozzá. A változás jelei csak 1966 után mutatkoztak, mégpedig több tekintetben. Lassan nőtt a szőlőterület, 1966-ban 53 kh-t ért el.68 Másrészt értékátrendeződés következett be. Az addig előnyben részesített Borbálái szőlőkkel szemben fokozatosan nőni kezdett az Újhegy értéke, megbecsülése. Borbálán az 1980-as évekig is alig ültettek szőlőt, a termelőszövetkezet 1959-es megszervezése után pedig egyre több szőlő művelésével hagyjak fel. A terület parlagon maradt vagy szántó lett belőle. A háború alatt lerombolt, majd azt követően egyre inkább elhagyott présházak, pincék még kifejezőbbé tették a változást. Harmadrészt a direkt termőket mind jobban a szelíd sspllők váltották fel. A Kukoricaföldekben 1945 körül már csökkent, a tsz-szervezés után pedig teljesen eltűnt a szőlő. Némileg hasonlóan alakult a helyzet a Páskomokban: itt előbb gaspa hatták a szőlőket, majd az utolsó darabokat az 1970-es évek elején kivágták. A közlekedési szempontból kedvezőbb fekvésű Újhegyben a 20. században lényegesen kevesebb terület művelésével hagytak fel, az építményeket is jobban helyreállították. Az 1970-es évek elejétől a székesfehérvári lakosok közül is mind többen kezdtek földet vásárolni, a szőlőművelést a helyiekkel együtt magasabb szinten helyreállítani, épületeket emelni. Elhanyagolt szőlők, elakácosodott részek váltak ismét termékennyé. A megnövekedett igényekre figyelemmel az Újhegy részét képező, a református temető melletti pallag földet is felparcellázta 1980-ban a tsz. Ennek a területnek régi neve — a rövidebb területek miatt — Kiss^öllö volt, ahol egykor szántók és szőlők váltogatták egymást. Az utóbbiakat azonban a II. világháború után kiszántották. A helyű igény mellett a városiak megjelenése kétség kívül fellendülést hozott, de egyben a hagyományos paraszti gazdálkodás végét is jelentette. Hegyközség Sárkeresztes közösségének életében tehát a szőlőterület, a rajta található növényzet (szőlő, szilva-, dió-, mandula-, barackfa, más növény) a présház és a pince századokon át igen fontos szerepet töltött be. Lényegesen nagyobb volt a jelentősége az egyes családok életében, mint amilyen színvonalon a szőlőtermesztés, borfeldolgozás állt, amilyen minőségű bort termeltek, vagy amennyire szervezetten működött a hegyközség. A s^öllö, különösen a pincés s^öllő, vagyis a présházzal, pincével, felszereléssel rendelkező, termő szőlőterület tulajdonlása nagy értékkel és presztízzsel bírt. A bor és a pálinka ugyanis nélkülözhetetlen volt az ünnep- és hétköznapokhoz. A szőlő a családi és társas munkák, szórakozások 68 MEZŐGAZDASÁGI 1971,130. 186
