Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)

Szemle

Szabados György: Székesfehérvár új Árpád-kori történetéről

házaspár nyughelyét a bazilika romjai között. A csontokat III. Béla király (1172—1196) és első felesége, Antiochiai Anna királyné földi maradványaiként határozták meg 19. századi tudósaink, ám egy régész tollából előgördült minapi elmélet szerint a csontvázakban Könyves Kálmánt (1095—1116) és első hitvesét, Hauteville-i Felíciát érdemes látni. Thoroczkay Gábor helytálló érveléssel mutat rá az újszerű identifikáció gyengeségeire (102); magam Thoroczkay ezen írásával egy időben ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottam: az egyedül azonosítható királyi sírpár mélyén egykoron III. Béla és Anna nyugodott (Szabados György: Könyves Béla király? Egy székesfehérvári királysír azonosításáról. Alba Regia C Sorozat 44 [2016]. 193—204.). Thoroczkay Gábor azon megállapításával viszont nem tudok egyetérteni, miszerint a bazilika Árpád-kori múltjában nem a királyi temetkezések és a királykoronázások voltak a legjelesebb események, hanem az 1083. évi szentté avatások (103). Vitathatadan, hogy István király és Imre herceg felemeltetése korszakos jelentőségű volt, hiszen az első dinasztia első keresztény uralkodója és fia részesült kanonizációban. Ám amikor az avattatást kezdeményező

I. László király (1077—1095) maga is a szentek sorába emeltetett, akkor ez a szertartás az ő nagyváradi nyughelyén ment végbe 1192-ben. Ilyenformán Székesfehérvár királykanonizáló jelentőségét Nagyvárad püspöki székesegyháza gyakorlatilag utolérte, míg a királykoronázások műfajában Székesfehérvárral nem vetekedhetett egyeden más jeles helyszín sem, sőt a 12. században majdnem mindegyik uralkodónk ide temetkezett; összességében véve Árpád-házi királyaink mintegy harmadának „teste Fehérváron nyugszik”, ahogy azt a krónika írja, de a kétharmad nem egyeden másik helyszínen, hanem a Kárpát-medence sok más pontján keresett magának végső nyugodalmat. Székesfehérvár folyamatos állami-szakrális funkcióját (királykoronázás) ezért tartom a „legjelesebbnek"', jelesebbnek, még István és Imre egyszeri kanonizációjánál is. Megvallom, az imént érvényesített szempont személyes kutatói véleményemet tükrözi, ezért Thoroczkay Gábor nézetét akkor is tisztelem, ha nem osztom.

Ám a könyvnek akad egy olyan hiányossága, amelyre, ha máskor nem, hát legkésőbb szintén Thoroczkay Gábor egyik megállapítása révén figyel fel az olvasó. fehérvári királyi bazilika — mint ismeretes — csak alapjaiban maradt korunkra. A várost 1543-ban foglalta el a török, de a templom sorsát csak 1601-ben pecsételte meg egy robbanás. Fennmaradt felmenőfaldarabjai, egyes kápolnái pedig a 18—19. s^á^adra pusztultak el teljesen. A 19. században meginduló régészetifeltárásokat a 20. században több is követte, és napjainkban is lankadatlanul kutatják a romkertben álló maradványokat. Mivel az írott források cserben hagynak bennünket a templom építészeti jellegzetességeit illetően, így az archeológiái kutatások eredményeire támaszkodhatunk a bazilika bemutatásánál. ” (97.) A forrásadottság ezen helyzetértékelése sajnos nemcsak a Szűz Mária-bazilikára érvényes, hanem az épített emlékek, egyáltalán a tárgyi hagyaték megannyi más vetületére. Sok esetben egyedül a régész ásója felelhet, amikor hallgat a pergamen, hallgat a toll. Ehhez képest értheteden, hogy a kötet fő szerzője, Zsoldos Attila miért nem kért fel egy régész szakembert is a tisztán archeológiái témakörök kifejtésére. Ez a hiányosság ütközik ki akkor is, amikor Zsoldos egy rövid sétára indítja olvasóit a késő Árpád-kori Fehérvár városában (210): e múltbeli gyalogtúrát két térkép segíti, egyik Fehérvár belvárosát, másik a korai királyi várat ábrázolja (212—213). Az előbbi (191. kép) a következő magyarázattal áll: „Fehérvár központi városrésze, a Vár a 13. század végén (Gyötfjy György, Kralovánszjyy Alán, Kovács Péter és Siklósi Gyula nyomán tervezte Zsoldos Attila, rajzolta Nagy Bélaj” (212). Fia valaki kedvet kap az építészettörténetben való elmélyedéshez, ez a kedve bajosan tart ki addig, amíg utána tud járni, melyik említett kutató mentik művében milyen adalék/rajz szolgált e mostani vázlat előzményéül, és azokból hogyan formálódott ki pont ez a változat.

A recenzens máris túl terjengősnek tartja a Székesfehérvár új Árpád-kori történetéről szóló kritikáját, ezért nemsokára végét szakasztja. Méghozzá vegyes érzésekkel telve. Mert változadanul állítja, hogy a kötet sok írott és képi értéket, nagy új ismeretanyagot nyújt, olyan élvezetesen kidolgozott részekkel, mint például az e hefyütt nem taglalt polgárok városa” fejezet (131—189), amelyben Zsoldos Attila tollán a „mindennapi” (?) polgárok emberközeli történetei elevenednek meg, és állnak össze egy nem mindennapi történetté. Csakhogy éppen a fő szerző egynémely megnyilvánulása (források némelykor tendenciózus kezelése, régész szakember kirekesztése a közreműködésből) miatt a szép kompozícióba olykor disszonáns hangok is vegyültek. Ezért amikor Prohászka Ottokárral ismét szólva „ennek a mi derék dr. Fauschmannunknak sokkal tartozunk”, akkor ebbe a tartozásba nemcsak a kései utókor hálája értendő, hanem egy olyan korai Székesfehérvár-monográfia is, amely történészek és régészek összefogásából születik majd meg.

494