Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Szemle
Alba Regia 45. (2017) 489-494. Szabados György Székesfehérvár új Árpád-kori történetéről Zsoldos Attila — Thoroczkay Gábor — Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban. Székesfehérvár története I. Városi Levéltár és Kutatóintézet. Székesfehérvár, 2016. 366 p. „Mi, székesfehérváriak pedig ennek a mi derék dr. Eauschmannunknak sokkal tartozunk, hiszen nemcsak nagy munkát végzett, hanem nagyjót is tett velünk. 0 a feledés homályából kiemelte, s megszólaltatta e hallgatag emlékeket; ő rásegített a régi géniusz iránti tiszteletre, s a régi múltnak szpretetére, s kenyérkereset szürkeségéből kiemelkedő idealizmussal, s áldozatos munkával éleszti bennünk a kegyeletet. E történet lapjairól hozyánk szóló, nagy múltnak is ez a vágya: fejlődjünk! Л történetíró írása pedig magának a nemzeti géniusznak szava, mely a régi Székesfehérvár emlékein át új, virágzó Fehérvár megteremtésére ösztönzi a nemzet, s a haza őszinte fiait. ” Az idézettel egy előszó zárul, amely Székesfehérvár korábbi várostörténete elé íratott. A „derék dr. Lauschmann” természetesen a szerző, Lauschmann Gyula, a méltató szavakat Prohászka Ottokár akadémikus, akkor székesfehérvári püspök írta le 1912-ben az első, önálló fehérvári várostörténet elé. Noha Székesfehérvár történelmének könyv terjedelmű összefoglalója már korábban megszületett egy székesfehérvári kanonok, bátai címzetes apát tollából (Károly János: Fejér vármegye története II. kötet. Székesfejérvár, 1898.), ám az nem különálló műként, hanem az ötkötetes vármegye-monográfia részeként készült. Lauschmann Gyula kézirata 1908—1914 között keletkezett, de csak 1993—1996 között öltötte könyv formáját; az évszámok beszédesen szólnak a több emberöltőt átfogó kiadási nehézségekről. Ha csupán az Árpád-kor megismerésére tekintünk, láthatjuk, hogy ez idő alatt egyfelől a forráskutatás gazdagodott alapvető eredményekkel (értve itt elsősorban a hazai elbeszélő kútfők kritikai kiadását, s az okleveles anyag túlnyomó részének kritikai jegyzékbe szedését), másfelől a város múltjára vonatkozó szakirodalom gyarapodott; ez már a régészetet is felölelte. A Lauschmann-mű ilyenformán megjelenése pillanatában tudománytörténeti érdekességgé (is) vált, és olyan új összegzés szükségét vetette fel, ami már a 21. századra felhalmozott tudás birtokában készült. E hiány pódására vállalkozott Csurgai Horváth József igazgató (Városi Levéltár és Kutatóintézet) szerkesztésében egy több kötetre tervezett Székesfehérvár története-sorozat, amelynek első, Árpád-kort felölelő része 2016-ban látott napvilágot. Nem minden előzmény nélkül, hiszen egy hat évvel korábban megjelent kiadványt ekként értékeltek szerzői: „Jelen kötetfontos feltárás a város új monográfiájának megjelenése szempontjából is. ” (Zsoldos Attila — Neumann Tibor: Székesfehérvár középkori kiváltságai. Székesfehérvár, 2010. 7.) Noha a város új monográfiájának Árpád-koros kötetét három medievista szerző jegyzi, ám a szöveg zömét Zsoldos Attila akadémikus (Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont — Székesfehérvár Városi Levéltár és Kutatóintézet) írta. Rajta kívül Thoroczkay Gábor habilitált egyetemi docens (Eötvös Loránd Tudományegyetem) kapott szerepet három, és Kiss Gergely habilitált egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem) egy alfejezet erejéig; e két társszerző egyháztörténeti témákat dolgozott fel. A tartalmi rész bemutatása előtt a formai jellemzőit érintem a kötetnek. Elismeréssel kell adózni a külcsínnek: a kiadvány reprezentatív kivitelben, gazdagon illusztrálva tárulkozik fel olvasója előtt. A képanyag tetemes részét a Képes Krónika kódexe (14. század második fele) bocsátotta az utókor rendelkezésére; ezen felül oklevelek hasonmásai, továbbá a bazilika romjai közül előkerült leletek fényképei, királyi pénzek, királyi pecsétek, egyházfői és városi pecsétek is színesítik a mondanivalót, de a Szűz Mária bazilika alaprajza (98) sem hiányzik (jelölve az egyes építési fázisokat), továbbá a királyfi vár és a központi városrész is megjelenik egy-egy rekonstrukciós ábra erejéig (212—213). A múlt birtokbavételének néhány évtizeddel ezelőtti pillanatfelvételét ,„A koronázótemplom feltárása a kőtár és Szent István mauzóleum kialakítása (1936— 1938)” című fénykép idézi elénk (216); érdekes, hogy a munkálatok révén előállt helyzet ,^4 koronázótemplom maradványai az 1938. évi ásatást és kőtár-kialakítást követően" a könyvben jóval előbb látható (121). 489 I
